Ha minden remény eltűnik

5.fejezet
Ha minden remény eltűnik
Remegve figyelem Denny minden egyes mozdulatát. A kocsijával babrál, de nem tudom mi lehet a baj. Szórakozottan pásztázom át a környéken. A nap még nem ment le teljesen, az eget a szürke égbolt teríti.
 Mintha emberek futottak volna az erdőben, természetfeletti gyorsasággal. Kezemet a kocsinak lököm, és feszülten figyelem az alakokat. De csupán pár másodpercig látom őket. Denny-re nézek, aki pont akkor kapja el a fejét. Úgy akar tenni, mintha ő nem látná őket. A hideg átárasztja a testemet. Viszont érzem, hogy kezd össze állni a kép. Rettegve nézek Denny-re.
 Csak egy kép lebeg a szemem előtt, az pedig az apám gyanútlan arca, mikor Miss Brouck-al találkozik. Nem is tudom, hogy honnan tudom, de egyszerűen érzem, hogy Miss Brouck elment apámhoz. Mikor ezt félve megemlítem Denny-nek, csak még idegesebb lesz. Olyan a testbeszéde, mintha valamitől meg akarna védeni. De a kocsi az erdő szélén van, messzebb a háztól, vagyis láthatjuk, ha valaki kijön a házból. Semmit sem beszélünk. Leginkább csak én beszélek, ő pedig hallgat. Mikor látja, hogy nem sikerül kinyitnia az ajtót, int, hogy lépjek hátrébb. Értetlenül engedelmeskedek. Kezeit a kocsira teszi, és egy pillanat múlva magától nyílik ki az ajtó. Olyan ideges vagyok, hogy nem is gondolkodok, mit tett Denny a kocsival. Szó nélkül beülök. Messziről hallom, hogy a motor felbőg. Pár pillanatig a kocsi csak úgy szórja maga mögé a kavicsokat, majd végre elindulunk. Miss Brouck-al nem láttam, hogy merre megyünk, de most sem érzékelek semmit. Próbálom rendezni gondolataimat, hogy legalább egy maximális rendezettséget ki tudjak szedni belőlük, de hiába. Csak apám arca lebeg előttem.

A kapunk nyitva van. Magamban sikítok. De ami még jobban felbosszant az, hogy Justin a kapunak dőlve vár.
- Pont ez kellet ide. - motyogja mérgesen Denny.
Nem reagálok erre semmit. Hirtelen nem tudom, hogy mit tegyek.
- Szerinted… bent van?
Hajába túr, és dühösen nyög egyet.
- Valószínű. Nem szeretném, hogy egyedül menj be Rebeca.
- Mit vársz? Hogy egyáltalán ne menjek be?
Kicsit csípősebbre sikerül, mint azt akartam. Feltépem az ajtót, és Justin felé sietek. Hallom, hogy Denny is kiszáll.
- Mit keresel itt? – sziszegem.
Értetlen arcot vág, de ugyanakkor türelmetlen is.
- Még kérded?
Tudom, hogy ezzel Dennyire céloz. Dennyi karja az enyémnek simul. Még most is érzem, a levendula illatát. Justin nem köszön Denny-nek, csak engem néz.  Én magamon érzem Denny fürkésző pillantását.
- Tudjátok mit? Oldjátok meg, helyettem is!
Megfeszítem a lábam, és befutok a birtokomra. Hallom Denny kiáltását a levegőben, de hátra sem fordulok. Magamban elátkozom azt, hogy ilyen nagy a területünk. Pánikba esek, mikor megpillantom a bejárati ajtót. Szét van törve. Meggyorsítom a lépteimet, ennek eredményéül már a házban vagyok. A szürkeség ellenére, egyetlen egy lámpa sincs felgyújtva a házban. Remeg a hangom, mikor megszólalok.
- Apa?!
Az ajtó több darabra van törve, feltételezem, hogy nem ember tette. Egyébként semmi sincs feldúlva. Hirtelen bevillan egy emlékkép.
Miss Brouck töri szét az ajtót – azt nem látom, hogy hogy – 2 ember követi. Miss Brouck azt a fehér ruhát hordja, amit a találkozásunkkor is. Apám kisiet a dolgozó szobából, de minden rémülete elmúlik, mikor megpillantja Reachelt. Szól valamit, de nem hallom mit. Miss Brouck válaszol, mire apám arca elsápad. Miss Brouck int, erre a 2 ember apám elé siet. Az egyik elkapja a nyakát. Neki dönti a falnak, aztán a lépcső felé hajítja. Mintha csak egy játék baba lenne. Szinte hallom, ahogy reccsen a gerince, mikor leérkezik a lépcső aljára. Mikor leér, már nincs magánál. Az egyik férfi oda lép hozzá, és a kezeinél fogva kivonszolja a házból.
És megint az én időmben vagyok. A földön heverek, és egy kéz segít fel. Pár pillanatig azt hiszem, hogy az apám az. De csak Denny.
- Elvitték. – suttogom halálra váltan.
Bólint.
- Tudom.
Feltápászkodom. Amint megint körbe nézek, mintha minden érzelem eltűnt volna belőlem. A ház már nem az én házam volt. A házhoz kötött emlékeim már nem az én emlékeim voltak. Nem akartam sírni, és nem akartam ordítani. Tompán hallom, ahogy Justin kiutasítja Denny-t a házból. Hagyom, hogy elengedje a kezem, és Justinnak essen. Nem avatkozok közbe. De valami mégis megállítja Dennyt, mert most Justin lép hozzám.
- Gyere. Felkísérlek.
Értetlenül nézek rá.
- Hova?
Most ő van összezavarodva.
- Hát a szobádba.
- Ja. Hogy oda.
Még eszembe jut, hogy meg akartam keresni az apámat. De mikor Justin hozzám ér mindent elfelejtek. Képek villannak fel.
Az egyikben Justin és én egy fa alatt állunk. Eszembe jut, hogy itt találkoztunk először. Olyan boldog voltam, hogy beszél velem.
De egy perc múlva, már a szobámba állunk. Az agyam tompán tiltakozik, de Justin az ágyra ültet. Ő elém áll, és a kezét, a vállamra fekteti. Mikor elhúzódok, egy tablettát vesz ki a zsebéből. A testem mindennél jobban vágyik arra a gyógyszerre. Hallottam róla, ez a szer eltünteti a fájdalmat, legalább 2 órára. Hiába nem érezek fájdalmat, el akartam merülni a tudatlanságba. Az ösztöneim mégis azt súgják, hogy meneküljek el, messze. Justin elém térdel. Ujjaival gyöngéden a számba nyomja a tablettát. Amint megérzem a keserű ízt, ki akarom köpni. De mire felocsúdok, már le is nyeltem. Nem telik bele 2 perc, és minden olyan viccesé válik. Mikor Justin látja, hogy elérte a gyógyszer a kívánt hatást, közelebb jön. Kezeit a nyakamra teszi. Elvigyorodok tőle. Pedig belül, minden porcikám tiltakozik.
  Az ő keze barnára van sülve, az én nyakam pedig hófehér. Nyakamon minden apró porcikát bejárt a keze.
- Becky…!
Sóhajtja. Megijedek a szenvedélytől, ami a hangjában bujkál. Ironikusan felnevetek, és megint rá vigyorgok.
Lassan közeledik ajka a nyakamhoz. Mikor aztán oda ér, gyorsan csókol. Ajka bejárja az egész nyakamat. Közben kezeit a derekamra teszi. Feljebb tol az ágyon. A végtagjaim, mintha jéggé fagytak volna. Nem bírtam megmozdítani őket, és szörnyen fázok.
Karja a mellemnek szorul. Aztán tovább viszi, és a nyakamon köt ki.
- Annyira sajnálom az apádat Becky. Felvidítalak. Rendben drága Becky?