2011. március 28., hétfő

Egy esőcsepp a ruhámon.

10 kom kell nekem


 Na ide hoztam, amit hozni kell:)) Remélem mindenkinek tetszik, nagyon össze kaptam mondjuk, sajnálom, de jobb mint a semmi.

7.fejezet.
Egy esőcsepp a ruhámon.
Unatkozva bámulom a plafont. Még nem pakoltam ki a cuccaimat, de nem is akarom. Valahogy nem akaródzik itt maradnom. Csak egyetlen egy tárgy  van a szobámban, amire szívesen nézek, az pedig egy gyönyörű levél gyűrű. Nem tudom, hogy hogy került a táskámba, csak azt, hogy nálam van. Egy rózsa van rajta, ami tűz piros, de az egyik szirma fekete. Az egyetlen baj az az, hogy nem tudom kinyitni,  mivel egy kulcs kell hozzá, de az nincs meg. Mikor felfedeztem, szólni akartam valakinek, de egy levél volt mellette: Bocsáss meg! Biztos vagyok benne, hogy nem az enyém, és csak meg kell várnom, amíg jelentkeznek érte. Ha szólnék, hogy nálam van… elvennék tőlem, és nem adhatnám vissza a tulajdonosának.
Ami a legjobban fáj az mégis az, hogy Cwelanty alig nézet rám. Nem bírom a nagymamámnak hívni, hisz semmi sem köt hozzá. Alig mozdulok ki a szobámból, mert nem ismerem a kastélyt. Senkivel sem beszélek, csak Blank jön hozzám néha .
 Kaptam egy szobát, ami hatalmas. De amilyen hatalmas, olyan szegényes a berendezése: csak egy francia ágy, és egy szekrény van benne. Minden fából van, csak az ablakok vannak fehér mészkőből, ami egy erkélyre nyílik. 

Felkapom a fejem, mivel éppen kopognak. Ellépek az ablaktól, és gyorsan lesimítom a ruhám.
Az ajtóhoz sietek, remélve, hogy valaki olyan jött hozzám, aki igazán hiányzik. Magamban Denny után áhítozom. Mikor kopognak, vagy egy kicsit is furcsa zajt hallok, rögtön az ő arca ugrik be.  Gondolkodás nélkül ragadom meg a kilincset.
De lehangolva veszem tudomásul, hogy csak egy szobalány jött.
- Kisasszony, a vacsora tálalva.
A gyomrom azonnal görcsbe rándul, és idegesen tekintek végig a folyosón. Türelmetlenül pörgetem a fejemben a lehetőségeket, hogy hogy tudnék kibújni a vacsora alól. De mivel semmit sem találok, csak bólintok. A szobalány viszont még mindig ott áll. Kérdőn nézek rá.
- Mrs. Rheal kérdezi, hogy méltóztat e meg jeleni a vacsorán?
Az arcom azonnal lángra gyúl, és égetni kezd.
- Megyek.
Pukedlizik, és eltűnik a hosszú folyosón.
Dühösen csapom be az ajtót. Szóval észrevette, hogy nem veszek részt az étkezéseken, de azért annyira nem fontos neki, hogy maga jöjjön fel értem.
Viszont amint végig gondolom, már el is tűnik a dühöm. Gyorsan tépem fel az ajtót,  futok végig a folyosón, és le a lépcsőn. Vagy két cseléd jelenik meg előttem, de nem szólnak hozzám, csak belépnek az ebédlőbe. Csöndben követem őket.
Az ebédlő hatalmas, és nagyon fényes. 3 csillár lóg a falról, és egy hatalmas aranyozott asztal van a terem közepén. A falak fehér márványból készültek, és minden ablaknál egy gyönyörű virágcsokor van elhelyezve. A hosszú asztal tele van finom ételekkel, és csak 2 személyes.  Az egyik hely már foglalt.
Nem merek rá nézni, halkan ülök le. Az ételhez sem nyúlok, várom, hogy megszólaljon. De nem tesz semmit, a vacsora csendben telik.
Végre rászánom magam, hogy ránézzek a nagymamámra.
Megint elámulok, hogy milyen fiatalos a kinézete. Az arcán ugyan ráncokat lehet felfedezni, de gyönyörű, hosszú fehér haja, keresztezi azt. Engem néz, ezért elvörösödöm. Most először vagyunk kettesben, mióta ide kerültem. Úgy érzem, mondanom kell valamit, valami jó szót. Már nyitom is a szám, mikor megpillantom a nyakláncát. Már akkor is felfedeztem mikor először láttam, de nem tudtam mihez kötni. Most viszont leejtem a poharam, ami hangos csörömpöléssel esik a földre, ahol rögtön darabokra törik. De nem tudom levenni a szemem a nyakláncról. Végül mégis elkapom róla a szemem, és a pohár darabjait veszem szemügyre. Mikor megint felnézek, már nem látom a medált.
Az eső hangosan veri az ablakomat. A szobámba sötétség van, és az árnyékok furcsa figurákat alkotnak. Zaklatottan ülök fel az ágyamon. A félelem fojtogatja a torkomat. Őszintén szólva nem tudom, miért rettegek a sötétben, de kiskorom óta így van.
Mintha egy ember nézet volna be az ablakon. De elhessegetem a félelmet, és vissza akarok feküdni. Viszont nem merem lecsukni a szemem. Mert ha nem nézek valamit, megpillantom az apám arcát, és azt nem bírnám ki. Őrjítő a gondolat, hogy nem menthetem meg, és az én hibám miatt van ott, ahol van.
Egy hirtelen gondolat által, kipattanok az ágyamból, és kinyitom az ablakom. A szél az arcomba csap, és a hideg megfagyasztja a könnycseppjeimet. De nem törődöm vele, kimászok az erkélyre.
A kastély egy kisebb erdő mellett áll, és a jobb oldaláról egy nagy tó is található. London eldugott zugában lakom, remek. Még annyi esélyt sem kapok, hogy végre emberek közé kerülhessek.
Az eső bevizezi a testem, viszont nem törődöm vele. Szememmel valamilyen mozgást keressek, és legnagyobb meglepetésemre, megpillantok egy alakot. Az erkély végén áll, fekete öltözékben, és legnagyobb meglepetésemre egy álarc van rajta. Rögtön felismerem, ez az ember mentett meg Miss Broucknál. Engem néz, erre pedig rögtön felsikítok, és hátrálni kezdek, viszont ő gyorsabb, és mögém kerül. Megsimítja a hajam, és gyengéden arrébb lök. Így nem tudok vissza menni a szobámba, de az ismeretlen már bent van.
Rögtön megperdülök, és verni kezdem az erkély ajtót, de nem enged. Látom, hogy feltúrja a cuccaim, és kirángat valamit a bőröndömből.  Majd felém néz és bólint egyet.
Tudom, hogy nem fog beengedni. Feltépi az ajtóm, és kifut a folyosóra.  Szomorúan veszem tudomásul, hogy ha itt maradok egész éjjel, biztos, hogy megfagyok.

Szünet...DEHOGY-->szeretlek titeket :)

Sziasztok...
Régen nem írtam ,és nem is tudjátok elképzelni, hogy mennyire sajnálom. Hisz régebben vagy két naponta hoztam a frisseket...De most, ha 2 hetente hozom már örülök magamnak :'( Most leírom az igazságot, de léci ne haragudjatok:
Fontosabb a blogom mint ez a honlap...IGEN tudom mit ígértem, és mondtam, hogy ez az oldal, és ti lesztek az elsők, de nem tartom be. Mert a blog megmenti a napjaim, viszont ugyan ez van ezzel az oldallal is, mert lehetőséget ad más valaki bőrébe bújni, és ezt nem lehet megunni. Viszont egyre több és több ötlet jut az eszembe, és nehéz ennél maradni :S Mert megszületett a döntésem, hogy mit szeretnék tanulni, má mint tovább:D Táncolni akarok minden mennyiségbe, és mindig. De nem tudom milyen irányzatot. Igaz hipp-háppot tanulok, de iszonyat tetszik a balett, vagy a komolyabb táncok. Szeretném ezt megvalósítani egy könyvben (  o.O ), de tudom, ha újjat kezdek, 50 millió %. hogy ide többször nem fogok feljárni. Nem tudom mit tegyek, mert szörnyű lelkiismeretem van, de nem akarom ezt a lapot bezárni, szeretnék írni, boldog perceket szerezni nektek.
Szóval szeretnék egy kicsi időt kérni, készül az új fejezet:)
szeretlek titeket, remélem tudjátok!:)
ó és még valami:
A versenyt törlöm, mert arra már végkép nincs időm :'((((

2011. március 14., hétfő

Harry

Nagyon sokat késett a friss, sajnálom, de erre nincs mentség:) hoztam viszont a 6. fejezetet:) Rem teteszik, és 5 komit kérek


6.fejezett
Harry

Mérgesen szisszenek fel, amint egy öregember nekem jön. Kábán bámulok utána. Már szólnék, mikor egy hang ejti ki a nevem.
- Miss Wood?
Értetlenül fordulok meg. Egy nő áll előttem. A haja szigorú kontyba van fogva, arcán pedig tökéletes smink. A ruhája a legdivatosabb selymekből áll össze. Szemei a sajnálattól villog. Válaszra sem várva nyújtja a kezét.
- A nevem Miss Blank, de szólíts csak Blanknak. Én foglak kalauzolni, egészen Londonig.
Beleborzongok, hogy Londonba megyek. Erre a szóra akaratlanul is grimaszt vágok. Természetesen el kell mennem, hisz csak én tudom, hogy mi történt az apámmal. Ha maradnék Orlandoba, bárkinek elmondhatnám, hogy mi az igazság. Mindenki úgy tudja, hogy apám szívrohamban halt meg, de én tudom, hogy igazából az én hibámból ölték meg. A gyilkosság alig egy hónapja történt. A sorosom azóta teljesen megpecsélődött. Bíróságról bíróságra hurcoltak, hogy eldöntsék mi lesz a sorsom. Végül Londonba rendeltek, hogy ott kezdjek új életet. Állítólag egy férjet is találtak nekem, szóval amint Londonban leszek, családot kell alapítanom.  Mivel ha nem teszem, örökre elítél az értelmiség, hogy nem kezdtem semmit sem az életemmel. Most egy fél évig nyugtom van, mert minden nemesi származású ember sajnál. De utána elkezdenek terjengeni a pletykák arról, hogy elkallódtam. Az senkit sem érdekel, hogy én mit akarok, hogy én kit választanék.  
Még nem gondoltam végig, mikor betölti a pályaudvart egy éles, síphoz hasonló hang. Hamar rá jövök, hogy csak egy vonat ért a vágányhoz. Sosem voltam pályaudvaron. Most sem vagyok boldog, hogy itt kell lennem.
Mikor Blank látta, hogy nem válaszolok, a vonatok felé néz. Megszorítom a válltáskámat, és én is követem a példáját.
De közben Denny-re gondolok. Mikor kiejtem a nevét, már akkor is elmosolyodok. De nincs sok esélyem, hogy újra lássam, ugyanis apám bérgyilkosának a nevelt fia. Pedig milyen jó lenne, ha normális körülmények közt találkoztunk volna. Ha így történt volna, minden bizonnyal hozzá megyek. Még magam előtt sem merem bevallani, de beleszerettem. Viszont nem láttam az a nap óta, mikor megölték az apám. Azt hittem felkeres, de a barátaim közül csak Erica küldött egy levelet, és arról, hogy nem vagyok szívesen látott vendég a rendezvényén. Ami a legjobban bánt, azaz hogy nem keresett fel Denny. Ezek szerint semmit sem érez irántam, maximum közömbösséget.
- Ó, a vonat mindjárt indul, gyerünk.
És elkapja a kezem. Ösztönösen felsikítok. Pár ember megáll, és ránk mered. Blank is így tesz. Magam sem értem, hogy mi történik velem. Egyszerre csak egy emlékkép villan be, ahogy Justin beadd egy gyógyszert, és hátrébb tol az ágyamon. De eltűnik, és minden normálissá válik. Blank úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, és int, kövessem. Szó nélkül engedelmeskedek. 2 napja jöttem rá, hogy az-az utolsó emlékképem, hogy Justin felvezet a szobámba. Utána egy nagy feketeség. A következő emlékem, hogy egy rendőr csönget.  
Mikor megpillantom a hatalmas vas járgányt, meghátrálok. Egy utolsó pillantást vettek a pályaudvarra. Hirtelen nagyon akarom, hogy itt legyen Laura, vagy Erica. De senki sem jött ki, hogy elbúcsúzzon tőlem. Majd nemhogy mérgesen szállok fel a gőzmozdonyra.
Blank idegesen méreget. Számtalanszor próbált beszélgetést kezdeményezni velem, és mindig lezártam, vagy egyáltalán nem figyeltem. Már vagy 2 órája utazhatunk, és én még semmit sem tudok a Londoni életemről. Csak kifelé bámulok a vonat ablakán, és nézem, ahogy elnyeli Orlandot a köd. Még látom az erdőt, ahol Denny lakik. Vajon gondol rám?
Állítólag az öreg nagynénimhez költözök, aki Londonban él. Ő talált nekem férjet. Alig ismerem, még sosem láttam, csak apa mesélt róla.
 De nagyon beteg, és ha meghal, akkor az ő vagyona az enyém lesz. Akárcsak az apámé. Mivel ő meghalt, most az enyém az egész birtok, és a gyárai is. Nagy valószínűséggel ezért akar mindenki a feleségének tudni. Viszont, én nem akarok pénzt. Én csak nyugalmat akarok.. Még nem is volt időm végig gondolni, hogy mihez kezdek most. Az nyilván való lett, hogy Miss Brouck megölte az apám. Vagy legalább is elrabolta. És mivel az egész Orlando az ő kezében van, talán jobb is, ha elmegyek. De, hogy-hogy fogom bebizonyítani, hogy ő ölte meg az apám… fogalmam sincs.
Valaki kopog a fülke ajtaján. Blank összerezzen, de hagyja, hagy nyíljon ki. Egy magas férfi lép be az ajtón. Velem lehet egykorú, és nagyon gazdag. Legalábbis jól öltözött. Azonnal felismerem, és nem tudok megszólalni. Az maradt meg bennem, hogy utál.
- Harry! – szalad ki a számon.
Felkapja a fejét, és mintha örülne nekem, kezet csókol. Blank kérdőn húzza fel a szemöldökét, dee Harry rá se néz. Csak engem bámul. Futva felméri a terepet, és akkor veszi észre Blank-ot. Csupán int, erre én elborzadva figyelem Blank arcát. Határtalan felháborodás tükröződik rajta. Nagyon furcsállom, hogy itt van. Úgy tudom, hogy elment Indiába a családjával, és ott alapította meg a saját családlát.
- Beck! Hogy… hogy kerülsz ide?
Vállat vonok, mire a kezét nyújtja. Gyorsan elfogadom, és még ezzel a lendülettel kihúz az ajtón. Blank felkiált, de nem foglalkozunk vele. Örülök, hogy végre megszabadulok tőle.  Ahelyett, hogy végig futnánk a folyosón, belök egy közeli fülkébe. Ránk rántja az ajtót.
Elengedi a kezem, és kibámul az ajtón.
- Ki volt ez?- kérdezi hitetlenkedve.
Nem szólalok meg, csak bámulok rá.
- Egyáltalán mit keresel itt? Azt hittem Orlandoban laksz.
Csak hápogok.
- Az apám…
Nem tudom, hogy elmondjam e az igazat. Végül a tagadásra jut a választásom.
- Meghalt szivrohamban. De te… eltűntél, minden rendben?
Idegesen dobolok a kezemmel. Annyira megváltozott. Emlékszem, mikor még együtt lógtunk. Ő, én, és Justin. De az egyik nap Justin mondott neki valamit, mire eltűnt. Napokig sírtam, mert az utolsó mondatom, amit neki intéztem, azaz volt, hogy gyűlölöm. De Justin azt mondta, hogy soha többé nem látom.
- Hol van Justin?
Idegesen várja a válaszom.
- Nem tudom.
Boldogan felsóhajt. Engem viszont inkább lelomboz ez  a tény. Hisz nem elég, hogy a barátaim elfordultak tőlem, ő sem volt hajlandó jelentkezni.
- Akkor London?
Elmosolyodom, pedig milyen boldogan mondanám, hogy nem – nem London. De nem tehetem.
- London. Te is arra tartasz?
- Mondhatjuk. Egy küldetés.
Várom, hogy folytassa, de csöndbe burkolózik. Mindig is ilyeneket csinált, sosem mondta el, hogy mi történik körülötte, csak Justinnal beszélt valami féle rendről.
- Azt hittem, hogy Indiában vagy a családoddal.
Rám vigyorog. Hirtelen hatalmasat fékez a vonat.
- Justin mondta? Persze, hogy ő.  Vigyázz magadra Rebeca, értékes nő vagy.
Értetlenül nézek rá. Ha az lennék nem ment volna el.
- Mi?
Elmosolyodik, és megfogja a nyakam. Érdessé vált a keze, nem ilyen volt, inkább puha, és meleg.
- Legyen elég annyi, hogy vadásznak rád. Nem mondhatok többet.
Kifut a vér az arcomból. Vadásznak?
- Miről beszélsz?
Nemet int a fejével, és közelebb húzza a fejem az övéhez.
- Csak…vigyázz magadra.
Mintha valaki kopogna a fülke ajtaján. Harry összerezzen, és hátrébb lép.
- Már meg is érkeztünk. Akkor majd találkozunk.
A folyosót hirtelen elönti a sok ember. Esélyem sincs meglátni, hogy hova megy Harry. De amint kinyitotta az ajtót, és beleolvad a tömegbe, a nevemet hallom.
- Hogy képzeled! – kiált rám Blank.
Megragadja a kezem, és lehúz a vonatról, viszont alig figyelek arra, hogy merre megyek. Szememmel Harry-t keressem, de sehol nem látom. Mire észbe kapok már meg is állunk a peronon. Blank elégedetten pillant körbe.
Csodálkozva veszem szemügyre London pályaudvarát. 

Sokkal több ember van itt, mint Orlandoban. Mindenki feketébe van öltözve, és mindenki rohan.  Apám mindig azt mondta, hogy csak azok sietnek, akiknek van veszteni valójuk. Blank a kezemet szorítja, és körbe-körbe forog, gondolom, keress valakit. A hatalmas kőépület, egy régi stílusú palotára emlékeztet. A teteje üvegből van, és egy kicsi fény áthatol rajta, megvilágítva az emberek öltözékét. A márvány falak ridegséget tükröznek, és idegenkedve fogadják az embereket. Ezen kívül rengeteg rendőr áll az ajtóknál.  Talán túl sok is. Minden embert jól megnézek, és görcsösen szorítják a pisztolyukat. A pályaudvart sok üzlet szegélyezi, és kisebb utak, amiken ki lehet jutni a szabadba. Minden ilyen kis utcában egy fekete öltözékű ember áll, és mögötte is ilyen alakok figyelik a pályaudvart. Nem feltűnők, csak azok veszik észre őket, akik egyenesen keresik a csoportot. A rendőrök inkább a vonatokat figyelik.
Az egyik oszlopnál egy magas férfi áll. Rögtön látom, hogy ő is olyan, mint a sikátorokban álló férfiak. De ő hozzájuk képest fényben van. Messze áll a többiektől, sokkal inkább közel a rendőrökhöz. Lazán támaszkodik.  Fekete kabát van rajta, és egy divatos kalap. Az árnyék menedéket nyújt neki, így nem látom az arcát. De azt látni lehet, hogy egy pisztoly van az övére csatolva, és cigarettát tart a kezében.  Ugyan a szemét nem látom, de érzem, ahogy összetalálkozik a tekintettünk. Ösztönösen meghátrálok. Erre kivillantja a foga fehérét, erről tudom, hogy vigyorog. Majd félre dobja a cigeratáját, és felénk indul. Egy középkorú férfibe ütközik. Olyan hirtelen történt minden, hogy fel sem tudom fogni. Előrántja a pisztolyát, és egy hirtelen lövéssel végezz az úrral. Mindenki megáll a közelében, és egyszerre vagy 20 rendőr indul meg felé. Viszont erre is számított. Az emberek egy emberként futnak a rendőrök felé, vagyis a kijárathoz, ezzel meggátolva a rendőröket. Blank is a tömeggel együtt fut, magával rántva engem is. A gyilkossal már senki sem törődik, mindenki az életét menti. Valahogy elszakadok Blanktól, és egy férfi nekem jön. Szerintem észre sem vesz, csak fut ő is. De én a földre esek, és vagy 2 ember belém is rúg. Ekkor egy biztos kéz emel fel. Az arcát nem látom, de kijjebb visz. Szinte ledob, majd eltűnik. Nincs időm utána szólni, mert észreveszem, hogy egyenesen az öregúr mellett vagyok. Felsikítok. A test tiszta vér volt, és fehér, mint a márvány. Még látom, hogy a szeme pánikban úszott mikor lelőtték. Kábán fedezem fel, hogy egy papír van ledobva a hasára. Remegő kézzel veszem el. Ekkor Blank hangját hallva feltápászkodom.  Blank előttem áll, és kifelé mutat. Gyorsan összeszedem magam, és követem.  A rendőröknek esélyük sincs elkapni a tettest.
Türelmetlenül simítom le a ruhám. Blank még mindig a pályaudvaron történteket meséli a komornyiknak, de már ő is unja. Egy váratlan pillanatban elkapom a tekintetét, és szinte süt róla, hogy menekülni akar. Sebtében szólalok meg.
- Nem kéne mennünk?
Blank rám mered, majd belép a hatalmas épületbe. Szinte érzem magamon a portás tekintetét, de követem Blankot anélkül, hogy a portásra néznék.  A ház a legijesztőbb épület, amit valaha láttam. Mindenhol kőszobrok merednek ránk, és nagy fa ajtókkal van tele az egész előszoba. Egy szobalány lép elénk, és elkéri a kabátunkat. Blank automatikusan nyújtja neki, de én nem veszem le. Mintha arra számítanék, hogy nem sokára megyek is.  Ideges vagyok, hogy találkozok a nagymamámmal. Ő anya anyja. Sose láttam, mert nem helyeselte a szüleim házasságát, ezért nem volt hajlandó meglátogatni minket.
Egyszerre csak meghajol a szobalány. Megpördülök, és szembe találom magam a nagyanyámmal. Eláll a lélegzetem, és hirtelen megszédülök.  Mintha az anyám állna előttem. Könny szökik a szemembe.
Egy hosszú fehér köntös van rajta. Egy fehér csattal kötötte hátra a hosszú haját. A köpeny alól csak egy nagy fehér szoknya látszik ki. Semmi smink nincs rajta, csak a szája virít pirosan. A ráncok az egész arcát keresztezik, de ennek ellenére sem látszik öregnek.  Szeme kéken villog, és tökéletes hosszú fekete szempilla szegélyezi. A szája fáradt mosolyra húzódik. A fülében egy drága fülbevaló van. A nyaka ráncos, és egy gyönyörű nyakláncot hord. Kicsiny kör van rajta, de látszik, hogy van valami abban a körben. A kör gyémántokkal van kirakva, és egy mondatot véstek bele. Mikor elolvasom, nem hiszek a szememnek. Mikor észreveszi, hogy azt bámulom, gyorsan elrejti.
Blank is pukedlizik, de én teljesen megfeledkezem az illendőségről.  Szinte érzem, ahogy a környezetem elvárja, hogy kifejezzem a tiszteletem. De hirtelen olyan fajta düh önti el a testem, hogy nem vagyok képes kontrollálni
. Hogy volt képes arra, hogy meg sem látogatott? Hogy volt képes nem megismerni? És hogy volt képes most magához venni?

2011. február 26., szombat

Ha minden remény eltűnik

5.fejezet
Ha minden remény eltűnik
Remegve figyelem Denny minden egyes mozdulatát. A kocsijával babrál, de nem tudom mi lehet a baj. Szórakozottan pásztázom át a környéken. A nap még nem ment le teljesen, az eget a szürke égbolt teríti.
 Mintha emberek futottak volna az erdőben, természetfeletti gyorsasággal. Kezemet a kocsinak lököm, és feszülten figyelem az alakokat. De csupán pár másodpercig látom őket. Denny-re nézek, aki pont akkor kapja el a fejét. Úgy akar tenni, mintha ő nem látná őket. A hideg átárasztja a testemet. Viszont érzem, hogy kezd össze állni a kép. Rettegve nézek Denny-re.
 Csak egy kép lebeg a szemem előtt, az pedig az apám gyanútlan arca, mikor Miss Brouck-al találkozik. Nem is tudom, hogy honnan tudom, de egyszerűen érzem, hogy Miss Brouck elment apámhoz. Mikor ezt félve megemlítem Denny-nek, csak még idegesebb lesz. Olyan a testbeszéde, mintha valamitől meg akarna védeni. De a kocsi az erdő szélén van, messzebb a háztól, vagyis láthatjuk, ha valaki kijön a házból. Semmit sem beszélünk. Leginkább csak én beszélek, ő pedig hallgat. Mikor látja, hogy nem sikerül kinyitnia az ajtót, int, hogy lépjek hátrébb. Értetlenül engedelmeskedek. Kezeit a kocsira teszi, és egy pillanat múlva magától nyílik ki az ajtó. Olyan ideges vagyok, hogy nem is gondolkodok, mit tett Denny a kocsival. Szó nélkül beülök. Messziről hallom, hogy a motor felbőg. Pár pillanatig a kocsi csak úgy szórja maga mögé a kavicsokat, majd végre elindulunk. Miss Brouck-al nem láttam, hogy merre megyünk, de most sem érzékelek semmit. Próbálom rendezni gondolataimat, hogy legalább egy maximális rendezettséget ki tudjak szedni belőlük, de hiába. Csak apám arca lebeg előttem.
A kapunk nyitva van. Magamban sikítok. De ami még jobban felbosszant az, hogy Justin a kapunak dőlve vár.
- Pont ez kellet ide. - motyogja mérgesen Denny.
Nem reagálok erre semmit. Hirtelen nem tudom, hogy mit tegyek.
- Szerinted… bent van?
Hajába túr, és dühösen nyög egyet.
- Valószínű. Nem szeretném, hogy egyedül menj be Rebeca.
- Mit vársz? Hogy egyáltalán ne menjek be?
Kicsit csípősebbre sikerül, mint azt akartam. Feltépem az ajtót, és Justin felé sietek. Hallom, hogy Denny is kiszáll.
- Mit keresel itt? – sziszegem.
Értetlen arcot vág, de ugyanakkor türelmetlen is.
- Még kérded?
Tudom, hogy ezzel Dennyire céloz. Dennyi karja az enyémnek simul. Még most is érzem, a levendula illatát. Justin nem köszön Denny-nek, csak engem néz.  Én magamon érzem Denny fürkésző pillantását.
- Tudjátok mit? Oldjátok meg, helyettem is!
Megfeszítem a lábam, és befutok a birtokomra. Hallom Denny kiáltását a levegőben, de hátra sem fordulok. Magamban elátkozom azt, hogy ilyen nagy a területünk. Pánikba esek, mikor megpillantom a bejárati ajtót. Szét van törve. Meggyorsítom a lépteimet, ennek eredményéül már a házban vagyok. A szürkeség ellenére, egyetlen egy lámpa sincs felgyújtva a házban. Remeg a hangom, mikor megszólalok.
- Apa?!
Az ajtó több darabra van törve, feltételezem, hogy nem ember tette. Egyébként semmi sincs feldúlva. Hirtelen bevillan egy emlékkép.
Miss Brouck töri szét az ajtót – azt nem látom, hogy hogy – 2 ember követi. Miss Brouck azt a fehér ruhát hordja, amit a találkozásunkkor is. Apám kisiet a dolgozó szobából, de minden rémülete elmúlik, mikor megpillantja Reachelt. Szól valamit, de nem hallom mit. Miss Brouck válaszol, mire apám arca elsápad. Miss Brouck int, erre a 2 ember apám elé siet. Az egyik elkapja a nyakát. Neki dönti a falnak, aztán a lépcső felé hajítja. Mintha csak egy játék baba lenne. Szinte hallom, ahogy reccsen a gerince, mikor leérkezik a lépcső aljára. Mikor leér, már nincs magánál. Az egyik férfi oda lép hozzá, és a kezeinél fogva kivonszolja a házból.
És megint az én időmben vagyok. A földön heverek, és egy kéz segít fel. Pár pillanatig azt hiszem, hogy az apám az. De csak Denny.
- Elvitték. – suttogom halálra váltan.
Bólint.
- Tudom.
Feltápászkodom. Amint megint körbe nézek, mintha minden érzelem eltűnt volna belőlem. A ház már nem az én házam volt. A házhoz kötött emlékeim már nem az én emlékeim voltak. Nem akartam sírni, és nem akartam ordítani. Tompán hallom, ahogy Justin kiutasítja Denny-t a házból. Hagyom, hogy elengedje a kezem, és Justinnak essen. Nem avatkozok közbe. De valami mégis megállítja Dennyt, mert most Justin lép hozzám.
- Gyere. Felkísérlek.
Értetlenül nézek rá.
- Hova?
Most ő van összezavarodva.
- Hát a szobádba.
- Ja. Hogy oda.
Még eszembe jut, hogy meg akartam keresni az apámat. De mikor Justin hozzám ér mindent elfelejtek. Képek villannak fel.
Az egyikben Justin és én egy fa alatt állunk. Eszembe jut, hogy itt találkoztunk először. Olyan boldog voltam, hogy beszél velem.
De egy perc múlva, már a szobámba állunk. Az agyam tompán tiltakozik, de Justin az ágyra ültet. Ő elém áll, és a kezét, a vállamra fekteti. Mikor elhúzódok, egy tablettát vesz ki a zsebéből. A testem mindennél jobban vágyik arra a gyógyszerre. Hallottam róla, ez a szer eltünteti a fájdalmat, legalább 2 órára. Hiába nem érezek fájdalmat, el akartam merülni a tudatlanságba. Az ösztöneim mégis azt súgják, hogy meneküljek el, messze. Justin elém térdel. Ujjaival gyöngéden a számba nyomja a tablettát. Amint megérzem a keserű ízt, ki akarom köpni. De mire felocsúdok, már le is nyeltem. Nem telik bele 2 perc, és minden olyan viccesé válik. Mikor Justin látja, hogy elérte a gyógyszer a kívánt hatást, közelebb jön. Kezeit a nyakamra teszi. Elvigyorodok tőle. Pedig belül, minden porcikám tiltakozik.
  Az ő keze barnára van sülve, az én nyakam pedig hófehér. Nyakamon minden apró porcikát bejárt a keze.
- Becky…!
Sóhajtja. Megijedek a szenvedélytől, ami a hangjában bujkál. Ironikusan felnevetek, és megint rá vigyorgok.
Lassan közeledik ajka a nyakamhoz. Mikor aztán oda ér, gyorsan csókol. Ajka bejárja az egész nyakamat. Közben kezeit a derekamra teszi. Feljebb tol az ágyon. A végtagjaim, mintha jéggé fagytak volna. Nem bírtam megmozdítani őket, és szörnyen fázok.
Karja a mellemnek szorul. Aztán tovább viszi, és a nyakamon köt ki.
- Annyira sajnálom az apádat Becky. Felvidítalak. Rendben drága Becky?


2011. február 24., csütörtök

Köszönöm, köszönöm drágák!

Megvan!! Köszönöm szépen a 40 követőt!! Akkor itt a meglepi...nem olyan sok, de nem tudok többet hozni.:)
VERSENYT HIRDETEK
Még nem tudom a részleteket, de eskü hozom hétvégén! De ha akartok jelentkezni, akkor a hozzá szólásokban, vagy az e-mailemen tudtok elérni
kutyaklovak@citromail.hu

Az biztos, hogy írás lesz, szóval akinek van ilyenhez tehetsége, hajrá! jelentkezz. A díj... Még nem tudom mi legyen, az biztos, hogy nagyon sokáig, és nagyban fogom hirdetni.

Na most, az van, hogy elkezdtem írni a blogomat, ami egy kicsit idő igényes. Persze, hogy ez az oldal áll az első helyen, és ha valamit bezátok, az az lesz. De egyenlőre az jobban kell a lelki állapotomnak... szóval csak azt mondom, hogy hétvégenként fogom hozni a frisst. de a kommi határ megmaradt! Köszönöm mindenkinek még egyszer, és hétvégén jön a verseny pontos részei!

2011. február 18., péntek

4.fejezet

4.fejezet
A kastély
A  szívem a torkomban dobogott. Szemem körbe pásztásom az utcán. Senkit sem látok, aki a segítségemre sietne.  Megfeszítem minden izmomat. Kétségbe ejt a tehetetlenségem.
Nem is tudom igazán, hogy miért félek Miss Broucktól. Hisz csak az álmaimtól félek, nem tőle. Miss Brouck összevonja a szemöldökét, és int a sofőrnek. A sofőr elkapja a derekamat. Erőszakosan felemel, és a kocsiba lök. Felsikítok.  Miss Brouck nem néz rám, csak ki az ablakon.  A kocsi motorja felbőg, és már el is hagytuk az utcát.  Nem merek megszólalni. Ha eddig nem voltam biztos abban, hogy nem békével akar velem beszélni Miss Brouck, hát most már biztos vagyok benne.  Csöndben nézem, ahogy eltűnnek a házak, villák. Egyre több fa jelenik meg. Nem állítom, hogy, nem félek. Szorosan dőlök a kocsi ajtó falának. Feszülten figyelem az autó minden rezdülését. Egy hirtelen kanyarral, már az erdőben is vagyunk.  Azt eddig sem vártam, hogy haza vinne, de azt sem gondoltam, hogy ilyen messzire megyünk. Hallom, ahogy Miss Brouck selyem ruhája megmozdul. Nem kell rá néznem, úgy is tudom, hogy felém fordul. Én a lábamat bámulom.
- Drága, drága Rebeca. Hívhatlak így ugye? Rebeca.
Alig hallhatóan felnyögök.
- Ahogy kívánja Miss Brouck.
Felkacag. De nem is nevetés, inkább dalolás.
- Ó, nem vagyok én Miss. Csak kedves apádnak mondtam azt. De ez maradjon kettőnk közt, drága Rebeca.
Elszörnyedek, hogy apámnak hazudni mert. De az még jobban megijeszt, hogy ezek szerint van valakije.
- De nem is ez a lényeg. Szóval szólít Reachelnek. Azt sokkal jobban kedvelem, a Miss Brouck olyan, komor.
Halkan szuszogok. A kocsi egyre gyorsít. Automatikusan az jár a fejembe, hogy ha kiugranék, vajon túl élném e. Az eső elered, halkan, de mégis ritmusosan kopogtatja a kocsit. Miss Brouck mérgesen sóhajt.
- Utálom az esőt, ah utálom. Kérlek Rebeca, kérlek, ígérd meg, hogy elköltözöl innen.
Csöndben merültem el Miss Brouck hangjába. Akár mennyire félek tőle, mégis örülök neki, hogy itt van most.  A kocsi csak gyorsít, és egyre jobban esek kétségbe.  Megszólalnék, de tudom, most nem jönne ki egy hang sem a számon.
- Sajnálom a sofőrömet, drága Rebeca, sajnálom. De nem száltál volna be, ha nem segítek.
Kezd elönteni a düh. Hallgatok, de nem azért mert félek. Ki akarom deríteni, hogy hova megyünk.
- Nyílván kíváncsi vagy, hogy hova tartunk. De azt még nem mondhatom meg.
Eszembe villan Denny arca. Talán ő is ott lesz. A sofőr hirtelen fékezz. Erősen kapaszkodom az ülésbe, így tudok csak a helyemen maradni.  Csak most veszem észre, hogy hol állunk. Egy óriási kastély előtt parkolunk. Fekete volt az egész, de azt nem tudom, hogy hogy lehet az.  A kastélyt fák övezik. A sofőr kinyitja Miss Brouck ajtaját.  Miss Brouck int, hogy maradjak. Ki száll a kocsiból, és felfut a lépcsőn, be az ajtón, és eltűnik. Csak 1 másodperc múlva jut az eszembe, hogy most senki sem figyel, szabad a pálya. Megerőltetetem a szemem, és a kastély minden egyes részét átpásztázom. Mikor megbizonyosodom arról, hogy senki sincs a közelembe, a kocsi ajtaját veszem figyelembe. Nem látok rajta zárt, ezért határozottan neki döntöm a kezemet az ajtónak.  Boldogan tapasztalom, hogy engedelmeskedet az ajtó. Amint szabadnak érzem a teret, kikászálódok a kocsiból. Félve tapadok a kocsinak. Hallom, ahogy kinyílik a kastély kapuja. Rettegve gondolok arra, hogy kifutottam az időből. Nem látom, hogy merre futok, csak érzem az erdő jellegzetes illatát. Nem telik bele 2 másodperc, mikor elérem az első fát.  De ugyanakkor hallom is a saját nevemet, egy idegen szájából. Szinte látom magam előtt, amint vagy 10 ember fut felém, az erdőbe. Próbálom gyorsítani a futás, de ugyanakkor érzem, hogy az erőm a végét járja. Az erdő e részét egyáltalán nem ismerem. Halványan érzékelem, hogy a föld, a talpam alatt, kezd lejteni. Iskolai cipőm alkalmatlan a futásra. Mivel az eső már amúgy is feláztatta a talajt, igazán könnyen eleshetem. Már amúgy is lejtett a föld, mikor hasra estem, szabályosan becsúsztam egy nagydarab kő elé. Erősen beütöttem a hátamat, és egy percre megfeledkezve, a követőimről, felordítok, a fájdalom miatt. De hamar észreveszem magam, és befogom a szám. Bele markolok, a frissen vizezet földbe, és egy fatörzs menedékébe húzom magam. Egy tized másodpercig eszembe jut, hogy pont az történik velem, mint az álmomba. De most nem ébredek fel. Az eső elnyomja üldözőim lépteit. Viszont ennek örülök, mert azt az illúziót keltem, hogy elmentek. Szép lassan tölt el, a félelem. Eddig csak elszorítottam, és arra próbáltam gondolni, hogy csak beszélgetni akar Miss Brouck, de rájövök, hogy ha ilyen embereket küld utánam, minden bizonnyal meg fog öletni. De most, hogy a szívverésemen kívül nem hallok semmit, most már tudom, hogy magamra vagyok utalva. Vajon kinek tűnne fel, hogy meghaltam? A hátamat ért fájdalom hullám kezd csillapodni. Összeszedem minden megmaradt erőmet, és feltápászkodom. Az erdő sűrű volt, nem láttam, hogy van e a közelemben valaki.  Az eső tisztára mossa a sáros kezemet. Látom, hogy nem messze tőlem van a kastély. Szóval nem futottam olyan messzire. Egy hirtelen ötlet gyanánt, a kastély felé futok. Futásom alatt, senkivel sem találkozom. Mikor kiérek a tisztásra, ahol a kastély áll, hirtelen a biztonság jól ismert érzése tölt el. A kocsi ugyanott áll, ahol eddig volt. Hallom az emberek hangját kiszűrődni az erdőből. De egy másik személy hangját is kiveszem, a sok másik közül. Az is az én nevemet hajtogatja, akár csak a többi, de ez a hang, olyan gyengéden. Az ösztöneim felerősödnek, és hirtelen úgy érzem magam mintha egy állat lennék. Egy olyan, aki meg tudja védeni magát, és mellette még hihetetlen gyors is. Próbálom megtalálni, hogy honnan jön az a másik hang, de nem lelem. Aztán látom, hogy előttem, egy nagyon magas ember, jelenik meg. Nem tudom, hogy hogy került oda, csak azt, hogy ezt a személyt láttam, az apám estélyén is. Az álarcos férfi. Int, hogy kövessem. Nem tudom, hogy kiben bízzak, de szinte az ereimben érzem, hogy nem kell hozzá sok, és megtalálnak. A szemem már nem bírja megkülönbeztetni a színeket. Minden fekete-fehér lett. Követem a titokzatos férfit. Mikor oda érek, ahol előbb még ő állt, egy egészen más ember kap el. Pánikba esek, hogy itt a vég. De a fogva tartóm, a kocsi mögé húz, és kényszerít, hogy guggoljak le. Az ölébe von, és int, hogy hallgassak el. Amint megérzem a száraz ruháját, és a meleg testét, szörnyen elálmosodom. Suttog valamit, de nem értem, még a hangját sem hallom, csak látom, ahogy formálja a szavakat. Az egyik mondatot egyenesen a fülembe súgja:
- Tarts még ki.
Azonnal felismerem ezt a hangot. Szinte már nevetek a helyzet ironikusságán, de hagyom, hogy átölelje, a jéggé fagyott testemet. Aztán egy hirtelen rántással felemel, és a bejárathoz húz. De valami megakadályoz minket abban, hogy be tudjunk menni. Már nem látom, hogy mi.  Csak érzem, hogy Denny a másik irányba siet velem. Egy sokkal kisebb nyíláshoz vezet. Megszorítja a vállamat, aztán egy gyengéd, de határozott lökéssel belök a kis ajtón.  Nem tiltakozok, csak örülök, hogy végre száraz helyen lehetek. De tévednem kell. A hely ahová érkezem, nyirkos volt, és hideg. Denny a hátamnak esik, gondolom mikor ő is beugrott. Kézen fogva vezet egy lépcsőhöz, felsietünk rajta, és egy melegebb szoba fogad. A berendezést nem látom, csak hogy a fény betölti az egész termet. Viszont eszembe jut, hogy mi van, ha ez is egy csapda, ezért rettegve nézek körül, valaki más után kutatva.  Denny már nincs mellettem. Nem érzékelek senkit sem.
- Mi folyik itt?
Kezdek hozzá szokni a világossághoz, és felismerem a bútorokat is. Egy gyönyörű estélyi termet ismerek fel. A színek kezdenek egyre élénkebben látszódni. Érzem ahogy egy kéz a hátamnak simul. Megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Denny!
A kéz a csuklómra siklik át, és a kanapéra húz. Gyengéden rá lök, ő pedig elém ül. Elégedetten felnyögök.
- Jól vagy?
Szinte felnevetek. Hogy lehetnék jól, mikor majdnem megöltek, és talán még nincs vége a veszélynek? Az agyam mégis tiltakozik, az ellen, hogy gyengének tűnjek Denny előtt.
- Igen. Mi történt?
Meglepődőm, hogy milyen magabiztos a hangom, mikor belül rettegek.
- Sajnálom, hogy késtem, nem akartalak megvárakoztatni.
Csak most nézek rá. A haja tiszta víz volt, biztos az eső miatt. Egy fekete selyem kabát van rajta, ami egy kapucnival végződik, ami a fején van. Egy fekete nadrág van rajta, egy kisebb csizmával. Az arcát nem láthattam, ami felzaklat. De az egész test beszéde olyan, mintha valamitől szörnyen félne. Remegve nyúltam a kapucnija után. Megrezzent mikor megérintettem, de hagyta, hogy lehajtsam a fejéről. Az arca meggyötört, és ijedten nézet rám.
- Segítesz? Ki kell jutnom innen. Miss Brouck…Reachel…
Kezemet a számra tapasztom, mert csak így tudom megállni, hogy elsírjam magam. Denny engem néz. A kezem után nyúl, de én automatikusan elrántom, hisz már annyira hozzá szoktam Justinhoz. Denny lemondóan húzza vissza a kezét.
- Itt biztonságban vagy. Hiszel nekem?
Szomorúan rázom meg a fejem.
- Rebeca...- úgy ejti ki a nevemet, mintha egy ritka kincs lenne.
Hirtelen feláll, és elém lép. A kezét a derekamra fekteti, és erőszakosan felhúz magához. Kellemesen hozzá simulok, de bennem van még a félelem. Denny ugyan magához húzott, de csak annyira, hogy lássa az arcomat. Ujjai megtalálja az egyik hajtincsemet, és boldogan eljátszik vele. A kezemet a hasára nyomom, és elhúzódok tőle.
- Denny...kérlek, tűnjünk el innen!
Bólint, de vissza von a mellkasára. Kezét a hátamra teszi, majd a nyakamra téved, és felszabadultan cirogatja azt.
Hiába szeretnék eltűnni innen, mégis elönt a vágy, hogy Denny-vel lehessek. Suttogva beszélek hozzá.
- Hiszek neked. Vigyél el-innen!
Bólint, és hirtelen abbahagyja, a nyakam vizsgálását. Megfogja a kezemet, és a kijárathoz visz. A folyosón senki sincs, így könnyedén kijuthatunk. Egy percre mégis meg kell állnom. A falon egy gyönyörű ember arc képe köszön vissza rám. Elakad a lélegzetem, de Denny már eltűnt a folyosó végén, így követem.


A komi határ 5
 

2011. február 15., kedd

Egy váratlan hang


4.fejezet.
Egy váratlan hang
Az eső megint esik. Már meg sem lepődőm. Hiába mondja mindenki azt, hogy vége van a rossz időnek. Reménytelenül bámulok ki az iskola ablakán. A tanár magyaráz valamit, de nem figyelek. A gondolataimat leköti Denny. Miss Brouck- nak igaza lett. Tényleg ide jár, az én osztályomba. Még nem jött iskolába, csak bejelentette a tanárnő. Bele remegek, ha arra gondolok, hogy előttem fog ülni. Egy kicsit persze tartózkodom is a találkozásunktól, hisz a legutóbbi nem sült el túl jól.
   Az álmaim egyre többször ijesztettek meg. A legtöbben Miss Brouck szerepel, és a fekete álarcos férfi. Folyamatosan azt hajtogatják, hogy nem kellet volna megtalálnom azt a bizonyos szobát.  De már nem tudom, hogy valóban létezett e, vagy csak képzeltem. Mindenkit megkérdeztem, aki valamennyire is ismerné az iskolát, és senki sem látta, soha.  Türelmetlenül simítok egyet az egyen ruhámon. Laura egy cetlit dob az asztalomra. Ez az egyetlen olyan óránk ami közös. Zaklatva nézek körül, hogy látta e valaki. Semelyik fej nem mozdul. A kezemet végig szántom a ráncos papíron. Ez elég ahhoz, hogy szétnyíljon. Laura macskakaparása köszönt rám. A tankönyvbe süllyesztem, és úgy teszek mintha, azt olvasnám.
„Az új fiún jár az eszed, igaz?”. Elfojtok egy mosolyt. Előhalászom a tollamat, és elkezdem írni a választ. Mikor kész leszek vele, egy rutinos mozdulattal gombóccá gyűröm, és Laura felé kémlelek. Türelmetlenségről árulkodik, az amúgy rendezett vonásai. Egy szörnyű dobással, az asztalára varázsolom. Mohón rá veti magát. Mielőtt válaszolhatott volna rá, már meg is szólal a csengő. A tanárnő hadar valamit, majd eltűnik a folyóson. A gyerekek felállnak, és hangosan kezdik mesélni az unalmas történeteiket.  Laura hozzám lép.
- Szóval?
Vállat vonok.
- Ugyan már, Beck.
A táskámat, a lábamnak szorítom, és sietek tova a folyosón. Laura követ, és idő közben csatlakozik hozzánk Erica.
- Jön egy új tanár, hallottátok?- kérdezi hadarva.
- Nem. – próbálom lezárni a beszélgetést.
Laura egy hirtelen mozdulattal elém kerül. Erica már meg szokhatta Laura szeszélyes pillanatait, ezért még időben lefékezett.
- Beck! Mi a bajod?
Mintha nem lennék mindig ilyen.
- Semmi. Tényleg.
Csöndbe burkolózok.  Laura sértődötten húzza fel az orrát. Erica zavartan karol belém.
- Figyeljetek, adok egy partit. Vagyis valamilyen céget fog megnyitni az apám. Szeretném, ha eljönnétek. 
Én megrázom a fejem, Laura szint úgy.
- Tudjátok, hogy utálom, az ilyen parti-kat. Kérlek. Rebeca.
Felsóhajtók.
- Rendben. Elmegyek.
Laura bólint, majd elsiet. Mérgesen nézek utána.  Irigykedve figyelem a tökéletes alakját. Az egyen ruha, csak neki áll jól. Mikor látom, mindig elszégyellem magam. Erica fáradtan indul el, és akár akarva, akár akaratlanul, de magával húz. Néha sajnálom Erica-át. Nagyon szereti Laurát, de nem meri megmondani, hogy szálljak le róla. A kijárathoz érünk, mikor Erica megszólal.
- Ne marjátok már egymást, Beck… !
- Megpróbálom. Miért rendeztek valójában bulit Erica?
Neki dől a falnak, és mérgében dobbant egyet a lábával.
- Az anyám ötlete. Így vonulok be a felső körök hölgy klubjaiba…
-… és minket is elrángatsz. –fejezem be a mondani valóját.
- Tudod, hogy nem vagyok képes végig csinálni egyedül…
Hirtelen elhallgatott.
- Uram atyám.
Mikor megpillantom, hogy Erica miért hallgatott el olyan hirtelen, körbe forgatom a szemem.
 Justin egy vadiúj kocsival áll, az iskola kapuja előtt. Ez volt a legdrágább márka a kocsik terén.  Nagy betűkkel volt rá nyomtatva a monogramom: R. W.  Justin a kocsinak dől, és élvezi a megannyi fiatal lány, csodáló tekintetét.
- Jézussom. Mond, hogy csak álmodom. –ismétli meg a csodálkozást Erica. – Ez egy isten.
- Nem, nem az.
Ellököm magam, és szó nélkül hagyom ott Ericat. Mikor Justin észrevesz, elmosolyodik. Átlóban állok elé.  Nem szólalok meg. 
- Nem tetszik. – jelenti ki.
Sóhajtok.
- Nem erről van szó, csak…
- Csak nem tetszik.
Egyetértően sóhajtok. Visszanézek Erica felé, de már nincs ott.
- Mond, hogy nem nekem vetted. Kérlek Justin.
- Hazudnék. Istenért Rebeca, nem bírod megérteni, hogy mit érzek irántad?
Érzem, hogy kezdek mérges lenni.
- Te sem bírsz megérteni engem. Szóval ne gyere itt ezzel. Menj, és vidd az istenverte kocsitad is.
Olyan erővel fordultam meg, hogy éreztem, a hajam az arcába sodródik, igaz csak egy másodpercre. Gyűlöltem ezt. Mindenki azt hiszi, hogy pénzel, meglehet hódítani. Az senkit sem érdekel, hogy mit érzek én. Az eső nem esik, csak a szél fúj. Szörnyű érzés volt, azt érezni, hogy Justin, aki a legjobban ismer, még ő is azt hiszi, meglehet hódítani engem, pénzel. Nem tudom, hogy jutok haza. Több mint 10 km-re van a házunk. Az egyen ruhámon kívül, csak egy könnyű kabát van rajtam.  Összehúzom magam. Az iskolát már elhagyom, és túl messze van, hogy visszamenjek. Egy ismerős hang szólongatja a nevemet.
- Miss Wood, Miss Wood!- kiabálja Miss Brouck. Megfagy bennem a vér. Most először látom az álmaim után.  Egy gyönyörű csillogó autóval áll meg előttem. A sofőr kiszáll, és kinyitja nekem az ajtót.
- Szálljon be kedves Rebeca!
Miss Brouck gyönyörű volt. Egy fehér selyemruha volt rajta, egy hatalmas kalappal.
- Rebeca...!
Minden zsigerem azt suttogta, hogy fussak. A sofőr viszont szigorú tekintettel áll, és egy véletlennek tűnő mozdulattal elállta az utat.
- Haza… haza tartok, Miss Brouck. Ha nem esik… útba, akkor nem akarom…
- Ne butáskodj már Rebeca. Szállj be!

A komm határ legyen 5.  Rem tetszett