Részlet..

Bocsi de ez nagyon részletesen van meg xd Még nem tudom, hogy mi ez..
És a helyesírási hibákért is bocsi de siettem..
Megismétlem.
- Van itt valaki?
De csönd fogad. Tapogatózom, mire megtalálom a villanykapcsolót. Lenyomom, és egy villanykörte kigyullad. Gyér világítás. Körbe nézek még egyszer. Nem volt kicsi hely, de nem is nagy. A polcokon abc rendben mosószerek sorakoznak. A terem egyik sarkában egy író asztal van berendezve. Az író asztalon, semmi személyes tárgy nincs. Hát persze, hogy nincs. A terem fala téglákból áll. Az egész olyan mintha, 19. században épült volna. A falakat pókhálók határolják. Az ajtón zár van. Nagyon furcsállom, hogy ide járok már vagy 4 éve, és eddig nem vettem észre ezt a helyet. Beleborzongok, mikor arra gondolok, hogy miként találtam meg ezt a helyet. Árulás… fájdalom… és ez a hely. Na meg a hang. Több mint valószínű, hogy soha többé nem hallom az illetőt. De bárki legyen, ugyanakkora bajban volt, mint én. Nyílván neki is el kellet bújnia a világ elől. Valahogy mehetnékem támadt. Nem volt jogom itt lenni. Tulajdon képen nem is szabadott volna észrevennem ezt a helyet.
Mikor kilépek, az ajtón Laurába ütközök. Mérgesen méreget.
- Nem mentél még haza?-kérdi.
- Nem.
Sértődötten áll félre. Tudom mi baja. Ebédkor nem hallgattam meg. Ugyan mindig arra vágytam, hogy Laura eltűnjön az életemből, most mégis bánt, hogy haragszik rám.
- Sajnálom Laura. Az ebédet.
Rögtön felvidul az arca. Belém karol, és a terme felé húz. Szerencsére nem vagyunk egy osztályban. Én hirtelen nagyon megbánom, hogy bocsánatot kértem.
- Haza kell mennem.
Meglepett fejet vág.
- Mert…randim…lesz!
Rögtön megbánom, amint kimondtam. Laura arca megint tele lesz kíváncsisággal, kétellyel.
- Erica szervezte, és nem mondhattam nemet. Szia.
Tétován elé lépek, és átölelem.
- Még egyszer bocs.
Kiviharzok a suliból. Kint rengeteg ember tolong. Hiába van vége a tanításnak, a giminknek rengeteg épülete van. Vagy 4 iskola busz áll a megállóban. Lemondóan indulok, gyalog, haza. A táskám a lábamnak lapul, és kedvenc könyvem, a Büszkeség és Balítélet, még mindig a kezemben.
Eszembe jut Erica. Fel kell hívnom, hogy elmondjam mit állítottam Laurának, és hogy álljon mellém. De hirtelen már nem is tartom fontosnak. Ugyanis megpillantom az apám kocsiját, az iskola előtt. Richard BMW-je pontosan előttem parkol. A méreg gyorsan szétárasztja a testemet. Felsóhajtok, és elindulok a másik irányba. Amint sarkon fordulok, már hallom is a kocsi ajtó csapódását.
- Beck, Beck! Állj már meg! Beck!
Nem hallgatók rá, és tovább megyek. Szerencsére nagy hangzavar van, így senki sem halja, hogy engem szólongatnak. Áttörök a rengeteg emberen, mikor egy kéz húz vissza. Nem ellenkezek. Visszahúz egészen a kocsijáig.
- Rebeca Wood! Sajnálom.
Még mindig nem nézek rá.
- Mit keresel itt Justin?!- csattanok fel.
Végre rá emelem a szemem. Justin magas volt, barna hajú, barna szemű, elegáns arcú, és pofátlanul gazdag fiú volt.
- Hát téged! Sajnálom. Nem akartalak…
Kigyullad az arcom. Nem akart… Mégis mit nem akart? Nem akart megcsókolni, a jótékonysági bálomon?
Justin apa egyik üzlet társának a fia. Az utóbbi időkben sok időt töltött nálunk. Mivel Richard, és az ő apja gazdag, nem állt semmilyen akadály közte és köztem. Mikor a kérésemre Richard jótékonysági bált adott, Justin mindenki előtt lesmárolt. Ez azokban a körökben felért egy házassági ajánlattal.
-…Nem akartalak megszégyeníteni! Beck…!
Felemeli az államat. Megszégyeníteni? Még ha csak az lett volna! De hagyom, hogy megsimítsa a hajamat. Néhány lány felfigyel a közelünkből. Az egyen ruhámat, lesimítom. Elfordítom a fejemet.
- Mit keres nálad Richard kocsija?
Elmosolyodik.
- Oh! Ha tudnád, hogy bántotta, hogy összevesztünk! Hah.- de nem nevet.
A fülem mögé kényszerítem az egyik hajtincsemet.
- Justin…! Nem az a bajom, hogy ott megcsókoltál! Az egy dolog. De nem tudhattad, hogy én mit érzek irántad! És ha van barátom? Ez meg sem fordult a fejedben igaz? Mert te mindig megkapod azt, ami jár neked!
Még jobban feldühödök attól, hogy ide mert jönni, és hogy igazam van. Megfordulok, és elindulok. Justin nem állít meg, amiért nagyon hálás vagyok. Eltörölök egy könnycseppet. Beleütközöm valakibe. Megragadja a karom, és ezzel megakadályozza, hogy elessek.
- Megköszönni luxus? Oh. Valószínűleg tényleg az.
Felkapom a fejem. Ismerem ezt a hangot. Nem gondoltam volna, hogy ennyire mély benyomást tett rám. Ezt a hangot hallottam, mikor ma benyitottam abba a raktárba. De mire megnézném az arcot, már eltűnt. Körül nézek, de sehol nem látok egy embert sem. Szóval tényleg itt a szünet. 2 hétig nem lesz suli. Visszanézek Justin felé. A kocsi már nincs ott. Úgy gondoltam, hogy haza megyek, de nem, nincs hangulatom hozzá. Körül nézek, és megint meglepődöm, a gimi komolyságán. Az összes ház kőből épült, és mindenhol kőszobrok merednek ránk, diákokra. Itt mindig hűvös van. Sose süt ide a nap. Ma sem teszi ezt. A hideg szinte már mindenhol ott van. Össze húztam a kabátom, és várok. Nem is tudom, hogy mire. A tanárok biztos még itt vannak, és pont ezért nem lenne jó most bemennem. Pedig mennyire vágyom, arra, hogy elbújhassak a bajok elől. Ha haza megyek Richard biztos ki lesz akadva. Hogy nemet mondtam Justinnak. Még felvetem, hogy az ismeretlen hang tulajdonosa után megyek, de hamar lemondok róla. Van vagy 4 épület, és mind a 4 óriási. Lemondóan fordulok az ellenkező irányba. Szinte látom magam előtt az elkövetkező napokat.



2.fejezet
Csak egy kis mosoly
- Justin a kapuban! – kiabálja, az egyik cseléd.
Ellenőrzöm a hajam, és futok elé. Mikor kinyitom az ajtót, a jól ismert arc köszön rám.
- Szia.
Nem köszönök neki, majdnem fellököm és megyek tovább. Eső felhők gyülekeznek. Justin követ.
- Becky!- csak ő hív így. - Becky!
Megfordulok, és rá nézek.
- Sajnálom! Oké? Megbocsátasz végre?
Kezd fogyni a türelme. De nem akartam megbocsátani neki.
Holnap már megint suli. Ebben a 2 hétben minden nap jött tőle egy virág, és egy bocsánatkérő levél. Én mindegyiket kidobtam, vagy elégettem. De jól tudom, hogy nem lehet a végtelenségig húzni ezt a veszekedést.
Mégis meggyorsítom a lépteimet. A kövek megcsikordulnak a lábam alatt. A szél bele kap a hajamba. Sapkámat még jobban a fejemre húzom. Hosszú ösvény áll előttem. Az ösvényt kavicsok töltök fel, és mellette egy tökéletesen nyírt fű. Egy szökőkút állt tőlem egy méterre, ami most nem működött. Még emlékszek, hogy mennyire kértem Richardot, hogy legyen egy szökőkút, és mennyire nem vágyok rá, most, hogy megkaptam. A kavicsos ösvény vagy 7 méter hosszú volt, és utána egy hatalmas, boltíves kapu. A kapu előtt egy sofőr áll, egy mercédes-sel. Mindig is gyűlöltem ezt a bánásmódot. Mindent mindig megkaptam, azonnal. Justin elkapja a kezem, és a vállára von. A keze érinti az én fagyos karomat. Egy pillanat sem telik bele, és már nem is érzem olyan fagyosnak a testemet.
- Elég már Becky? Kibékülünk végre?
Nem válaszolok, csak nemet intek. Erre felnevet.
- Mennem kell!
Kibontakozok a karjaiból, és sietve indulok a kocsi felé. Justin még mond valami, de a mély hangot felkapja a szél, és messze viszi. A kavicsok elmozdulnak, mikor rájuk lépek. Megérkezek a kocsihoz, és intek, hogy beszállok. Egy 30 éves sofőr azonnal kipattan a kocsiból, és kinyitja nekem az ajtót. A jobb kezemmel bele kapaszkodok a kocsi ajtajába. Mikor beülök, rohamos gyorsasággal árasztja szét a testemet a meleg.
- Pff, a tél vége a legrosszabb kisasszony! – szólal meg a sofőr.
Felszusszanok, hogy jelezzem egyet értek. Kibámulok az ablakon. Az eső elkezdett cseperegni.
- Merre lesz?
Merre lesz? Holnap iskola, szóval nem mehetek messzire.
- Csak… csak el.
- El?
De nem kérdez többet. A motor halkan felmordul. A kavicsok repülnek a kerék alatt. Mikor elindulunk, a kocsi ereje bele nyom az ülésbe. A hasam ösztönösen görcsbe rándul, és ellenkezik. Mikor vagy jó 3-4 másodperce megyünk, felenged a görcs. Szerencsére nem a belváros felé hajtunk. Egy váratlan kanyart vesz a kocsi. Egy göcsörtös útra hajtottunk. Egy idő után egyre több fát pillantok meg. Nem kell hozzá sok idő, hogy rájöjjek, az erdőbe tartunk. Még jobban belenyomom magam az ülésbe. A bőr tökéletesen felveszi az alakom. Jól esik így kocsikázni, bele a sűrűjébe. Nem telik bele 5 perc, és megállunk. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem is láttam, hol parkoltunk le. Kérdően sóhajtok fel.
- Kérem! Hol vagyunk?
- Mindig ide jövök kisasszony, ha rossz kedvem van.
Kiszállok.
Egy kisebb szakadék van előttem. Persze kicsi, de elég ahhoz, hogy azt a benyomást keltse, itt vége az egész világnak. Lent egy egész erdő terül el. Az eső már zuhog. Megbabonázva állok. Nem hittem, hogy valaha lesz egy olyan hely, ahova bármikor, eljöhetek. Ide senki sem téved. Az eső ugyan még esik, de messze, a hegyen túl, már megjelenik a meleg fény. Vágyakozva nyújtom felé a kezem. Vágyom arra a helyre.

- Mi jót csináltatok?- kérdi Erica.
Laura rögtön bele fog mesélni, hogy hol járt, mit evett, kivel találkozott. Én megrovóan nézek Ericara. Vállat von, és érdeklővé fordul Laura felé. Ez így megy vagy 5 percen keresztül, mikor Laura felém fordul.
- Szóval? Milyen volt a randid?
Vállat vonok, akár csak Erica.
- Öh…nem jött össze. Máskor nem akarok vele találkozni. Nem kéne már csöngetni?
Mintha egy végszó lenne, megszólal a jól ismert, fülsiketítő csengő, hogy jelezze elkezdődött a tanítás. Laura felkapja a hátiszákját, és rohan a tesi terem felé. Erica rám mosolyog, karon fog.
Mikor már a teremben vagyunk, csak akkor szánom rá magam, hogy megkérdezzem.
- Figyelj. Tudod az irodalom terem mellet van egy raktár.
- Hm? Milyen raktár?
Elfog a rettegés. Hisz Ericanal senki sem ismeri jobban a sulit. Ő itt töltötte az általános éveit is. Szóval megbolondultam.
- Áh, semmi.
Fapofával ülöm végig az órákat. Erica, és Laura elő szeretettel beszélgetnek a szünetükről, de én csöndben várom az alkalmat, hogy kicsöngessenek, és megtudhassam az igazat. Erica néha félve néz rám, de aztán visszatér a beszélgetéshez. Mindig is úgy éreztem, hogy engem Laura, és Ercia csak megtűr, befogad, mert ez a megszokott.
Kicsöngettek az utolsó óráról is. Otthagyom Ericat, és Laurat, futok, oda ahol a titkos szobának kell lennie.