Ha minden remény eltűnik

5.fejezet
Ha minden remény eltűnik
Remegve figyelem Denny minden egyes mozdulatát. A kocsijával babrál, de nem tudom mi lehet a baj. Szórakozottan pásztázom át a környéken. A nap még nem ment le teljesen, az eget a szürke égbolt teríti.
 Mintha emberek futottak volna az erdőben, természetfeletti gyorsasággal. Kezemet a kocsinak lököm, és feszülten figyelem az alakokat. De csupán pár másodpercig látom őket. Denny-re nézek, aki pont akkor kapja el a fejét. Úgy akar tenni, mintha ő nem látná őket. A hideg átárasztja a testemet. Viszont érzem, hogy kezd össze állni a kép. Rettegve nézek Denny-re.
 Csak egy kép lebeg a szemem előtt, az pedig az apám gyanútlan arca, mikor Miss Brouck-al találkozik. Nem is tudom, hogy honnan tudom, de egyszerűen érzem, hogy Miss Brouck elment apámhoz. Mikor ezt félve megemlítem Denny-nek, csak még idegesebb lesz. Olyan a testbeszéde, mintha valamitől meg akarna védeni. De a kocsi az erdő szélén van, messzebb a háztól, vagyis láthatjuk, ha valaki kijön a házból. Semmit sem beszélünk. Leginkább csak én beszélek, ő pedig hallgat. Mikor látja, hogy nem sikerül kinyitnia az ajtót, int, hogy lépjek hátrébb. Értetlenül engedelmeskedek. Kezeit a kocsira teszi, és egy pillanat múlva magától nyílik ki az ajtó. Olyan ideges vagyok, hogy nem is gondolkodok, mit tett Denny a kocsival. Szó nélkül beülök. Messziről hallom, hogy a motor felbőg. Pár pillanatig a kocsi csak úgy szórja maga mögé a kavicsokat, majd végre elindulunk. Miss Brouck-al nem láttam, hogy merre megyünk, de most sem érzékelek semmit. Próbálom rendezni gondolataimat, hogy legalább egy maximális rendezettséget ki tudjak szedni belőlük, de hiába. Csak apám arca lebeg előttem.

A kapunk nyitva van. Magamban sikítok. De ami még jobban felbosszant az, hogy Justin a kapunak dőlve vár.
- Pont ez kellet ide. - motyogja mérgesen Denny.
Nem reagálok erre semmit. Hirtelen nem tudom, hogy mit tegyek.
- Szerinted… bent van?
Hajába túr, és dühösen nyög egyet.
- Valószínű. Nem szeretném, hogy egyedül menj be Rebeca.
- Mit vársz? Hogy egyáltalán ne menjek be?
Kicsit csípősebbre sikerül, mint azt akartam. Feltépem az ajtót, és Justin felé sietek. Hallom, hogy Denny is kiszáll.
- Mit keresel itt? – sziszegem.
Értetlen arcot vág, de ugyanakkor türelmetlen is.
- Még kérded?
Tudom, hogy ezzel Dennyire céloz. Dennyi karja az enyémnek simul. Még most is érzem, a levendula illatát. Justin nem köszön Denny-nek, csak engem néz.  Én magamon érzem Denny fürkésző pillantását.
- Tudjátok mit? Oldjátok meg, helyettem is!
Megfeszítem a lábam, és befutok a birtokomra. Hallom Denny kiáltását a levegőben, de hátra sem fordulok. Magamban elátkozom azt, hogy ilyen nagy a területünk. Pánikba esek, mikor megpillantom a bejárati ajtót. Szét van törve. Meggyorsítom a lépteimet, ennek eredményéül már a házban vagyok. A szürkeség ellenére, egyetlen egy lámpa sincs felgyújtva a házban. Remeg a hangom, mikor megszólalok.
- Apa?!
Az ajtó több darabra van törve, feltételezem, hogy nem ember tette. Egyébként semmi sincs feldúlva. Hirtelen bevillan egy emlékkép.
Miss Brouck töri szét az ajtót – azt nem látom, hogy hogy – 2 ember követi. Miss Brouck azt a fehér ruhát hordja, amit a találkozásunkkor is. Apám kisiet a dolgozó szobából, de minden rémülete elmúlik, mikor megpillantja Reachelt. Szól valamit, de nem hallom mit. Miss Brouck válaszol, mire apám arca elsápad. Miss Brouck int, erre a 2 ember apám elé siet. Az egyik elkapja a nyakát. Neki dönti a falnak, aztán a lépcső felé hajítja. Mintha csak egy játék baba lenne. Szinte hallom, ahogy reccsen a gerince, mikor leérkezik a lépcső aljára. Mikor leér, már nincs magánál. Az egyik férfi oda lép hozzá, és a kezeinél fogva kivonszolja a házból.
És megint az én időmben vagyok. A földön heverek, és egy kéz segít fel. Pár pillanatig azt hiszem, hogy az apám az. De csak Denny.
- Elvitték. – suttogom halálra váltan.
Bólint.
- Tudom.
Feltápászkodom. Amint megint körbe nézek, mintha minden érzelem eltűnt volna belőlem. A ház már nem az én házam volt. A házhoz kötött emlékeim már nem az én emlékeim voltak. Nem akartam sírni, és nem akartam ordítani. Tompán hallom, ahogy Justin kiutasítja Denny-t a házból. Hagyom, hogy elengedje a kezem, és Justinnak essen. Nem avatkozok közbe. De valami mégis megállítja Dennyt, mert most Justin lép hozzám.
- Gyere. Felkísérlek.
Értetlenül nézek rá.
- Hova?
Most ő van összezavarodva.
- Hát a szobádba.
- Ja. Hogy oda.
Még eszembe jut, hogy meg akartam keresni az apámat. De mikor Justin hozzám ér mindent elfelejtek. Képek villannak fel.
Az egyikben Justin és én egy fa alatt állunk. Eszembe jut, hogy itt találkoztunk először. Olyan boldog voltam, hogy beszél velem.
De egy perc múlva, már a szobámba állunk. Az agyam tompán tiltakozik, de Justin az ágyra ültet. Ő elém áll, és a kezét, a vállamra fekteti. Mikor elhúzódok, egy tablettát vesz ki a zsebéből. A testem mindennél jobban vágyik arra a gyógyszerre. Hallottam róla, ez a szer eltünteti a fájdalmat, legalább 2 órára. Hiába nem érezek fájdalmat, el akartam merülni a tudatlanságba. Az ösztöneim mégis azt súgják, hogy meneküljek el, messze. Justin elém térdel. Ujjaival gyöngéden a számba nyomja a tablettát. Amint megérzem a keserű ízt, ki akarom köpni. De mire felocsúdok, már le is nyeltem. Nem telik bele 2 perc, és minden olyan viccesé válik. Mikor Justin látja, hogy elérte a gyógyszer a kívánt hatást, közelebb jön. Kezeit a nyakamra teszi. Elvigyorodok tőle. Pedig belül, minden porcikám tiltakozik.
  Az ő keze barnára van sülve, az én nyakam pedig hófehér. Nyakamon minden apró porcikát bejárt a keze.
- Becky…!
Sóhajtja. Megijedek a szenvedélytől, ami a hangjában bujkál. Ironikusan felnevetek, és megint rá vigyorgok.
Lassan közeledik ajka a nyakamhoz. Mikor aztán oda ér, gyorsan csókol. Ajka bejárja az egész nyakamat. Közben kezeit a derekamra teszi. Feljebb tol az ágyon. A végtagjaim, mintha jéggé fagytak volna. Nem bírtam megmozdítani őket, és szörnyen fázok.
Karja a mellemnek szorul. Aztán tovább viszi, és a nyakamon köt ki.
- Annyira sajnálom az apádat Becky. Felvidítalak. Rendben drága Becky?

Köszönöm, köszönöm drágák!

Megvan!! Köszönöm szépen a 40 követőt!! Akkor itt a meglepi...nem olyan sok, de nem tudok többet hozni.:)
VERSENYT HIRDETEK
Még nem tudom a részleteket, de eskü hozom hétvégén! De ha akartok jelentkezni, akkor a hozzá szólásokban, vagy az e-mailemen tudtok elérni
kutyaklovak@citromail.hu

Az biztos, hogy írás lesz, szóval akinek van ilyenhez tehetsége, hajrá! jelentkezz. A díj... Még nem tudom mi legyen, az biztos, hogy nagyon sokáig, és nagyban fogom hirdetni.
Na most, az van, hogy elkezdtem írni a blogomat, ami egy kicsit idő igényes. Persze, hogy ez az oldal áll az első helyen, és ha valamit bezátok, az az lesz. De egyenlőre az jobban kell a lelki állapotomnak... szóval csak azt mondom, hogy hétvégenként fogom hozni a frisst. de a kommi határ megmaradt! Köszönöm mindenkinek még egyszer, és hétvégén jön a verseny pontos részei!

4.fejezet

4.fejezet
A kastély
A  szívem a torkomban dobogott. Szemem körbe pásztásom az utcán. Senkit sem látok, aki a segítségemre sietne.  Megfeszítem minden izmomat. Kétségbe ejt a tehetetlenségem.
Nem is tudom igazán, hogy miért félek Miss Broucktól. Hisz csak az álmaimtól félek, nem tőle. Miss Brouck összevonja a szemöldökét, és int a sofőrnek. A sofőr elkapja a derekamat. Erőszakosan felemel, és a kocsiba lök. Felsikítok.  Miss Brouck nem néz rám, csak ki az ablakon.  A kocsi motorja felbőg, és már el is hagytuk az utcát.  Nem merek megszólalni. Ha eddig nem voltam biztos abban, hogy nem békével akar velem beszélni Miss Brouck, hát most már biztos vagyok benne.  Csöndben nézem, ahogy eltűnnek a házak, villák. Egyre több fa jelenik meg. Nem állítom, hogy, nem félek. Szorosan dőlök a kocsi ajtó falának. Feszülten figyelem az autó minden rezdülését. Egy hirtelen kanyarral, már az erdőben is vagyunk.  Azt eddig sem vártam, hogy haza vinne, de azt sem gondoltam, hogy ilyen messzire megyünk. Hallom, ahogy Miss Brouck selyem ruhája megmozdul. Nem kell rá néznem, úgy is tudom, hogy felém fordul. Én a lábamat bámulom.
- Drága, drága Rebeca. Hívhatlak így ugye? Rebeca.
Alig hallhatóan felnyögök.
- Ahogy kívánja Miss Brouck.
Felkacag. De nem is nevetés, inkább dalolás.
- Ó, nem vagyok én Miss. Csak kedves apádnak mondtam azt. De ez maradjon kettőnk közt, drága Rebeca.
Elszörnyedek, hogy apámnak hazudni mert. De az még jobban megijeszt, hogy ezek szerint van valakije.
- De nem is ez a lényeg. Szóval szólít Reachelnek. Azt sokkal jobban kedvelem, a Miss Brouck olyan, komor.
Halkan szuszogok. A kocsi egyre gyorsít. Automatikusan az jár a fejembe, hogy ha kiugranék, vajon túl élném e. Az eső elered, halkan, de mégis ritmusosan kopogtatja a kocsit. Miss Brouck mérgesen sóhajt.
- Utálom az esőt, ah utálom. Kérlek Rebeca, kérlek, ígérd meg, hogy elköltözöl innen.
Csöndben merültem el Miss Brouck hangjába. Akár mennyire félek tőle, mégis örülök neki, hogy itt van most.  A kocsi csak gyorsít, és egyre jobban esek kétségbe.  Megszólalnék, de tudom, most nem jönne ki egy hang sem a számon.
- Sajnálom a sofőrömet, drága Rebeca, sajnálom. De nem száltál volna be, ha nem segítek.
Kezd elönteni a düh. Hallgatok, de nem azért mert félek. Ki akarom deríteni, hogy hova megyünk.
- Nyílván kíváncsi vagy, hogy hova tartunk. De azt még nem mondhatom meg.
Eszembe villan Denny arca. Talán ő is ott lesz. A sofőr hirtelen fékezz. Erősen kapaszkodom az ülésbe, így tudok csak a helyemen maradni.  Csak most veszem észre, hogy hol állunk. Egy óriási kastély előtt parkolunk. Fekete volt az egész, de azt nem tudom, hogy hogy lehet az.  A kastélyt fák övezik. A sofőr kinyitja Miss Brouck ajtaját.  Miss Brouck int, hogy maradjak. Ki száll a kocsiból, és felfut a lépcsőn, be az ajtón, és eltűnik. Csak 1 másodperc múlva jut az eszembe, hogy most senki sem figyel, szabad a pálya. Megerőltetetem a szemem, és a kastély minden egyes részét átpásztázom. Mikor megbizonyosodom arról, hogy senki sincs a közelembe, a kocsi ajtaját veszem figyelembe. Nem látok rajta zárt, ezért határozottan neki döntöm a kezemet az ajtónak.  Boldogan tapasztalom, hogy engedelmeskedet az ajtó. Amint szabadnak érzem a teret, kikászálódok a kocsiból. Félve tapadok a kocsinak. Hallom, ahogy kinyílik a kastély kapuja. Rettegve gondolok arra, hogy kifutottam az időből. Nem látom, hogy merre futok, csak érzem az erdő jellegzetes illatát. Nem telik bele 2 másodperc, mikor elérem az első fát.  De ugyanakkor hallom is a saját nevemet, egy idegen szájából. Szinte látom magam előtt, amint vagy 10 ember fut felém, az erdőbe. Próbálom gyorsítani a futás, de ugyanakkor érzem, hogy az erőm a végét járja. Az erdő e részét egyáltalán nem ismerem. Halványan érzékelem, hogy a föld, a talpam alatt, kezd lejteni. Iskolai cipőm alkalmatlan a futásra. Mivel az eső már amúgy is feláztatta a talajt, igazán könnyen eleshetem. Már amúgy is lejtett a föld, mikor hasra estem, szabályosan becsúsztam egy nagydarab kő elé. Erősen beütöttem a hátamat, és egy percre megfeledkezve, a követőimről, felordítok, a fájdalom miatt. De hamar észreveszem magam, és befogom a szám. Bele markolok, a frissen vizezet földbe, és egy fatörzs menedékébe húzom magam. Egy tized másodpercig eszembe jut, hogy pont az történik velem, mint az álmomba. De most nem ébredek fel. Az eső elnyomja üldözőim lépteit. Viszont ennek örülök, mert azt az illúziót keltem, hogy elmentek. Szép lassan tölt el, a félelem. Eddig csak elszorítottam, és arra próbáltam gondolni, hogy csak beszélgetni akar Miss Brouck, de rájövök, hogy ha ilyen embereket küld utánam, minden bizonnyal meg fog öletni. De most, hogy a szívverésemen kívül nem hallok semmit, most már tudom, hogy magamra vagyok utalva. Vajon kinek tűnne fel, hogy meghaltam? A hátamat ért fájdalom hullám kezd csillapodni. Összeszedem minden megmaradt erőmet, és feltápászkodom. Az erdő sűrű volt, nem láttam, hogy van e a közelemben valaki.  Az eső tisztára mossa a sáros kezemet. Látom, hogy nem messze tőlem van a kastély. Szóval nem futottam olyan messzire. Egy hirtelen ötlet gyanánt, a kastély felé futok. Futásom alatt, senkivel sem találkozom. Mikor kiérek a tisztásra, ahol a kastély áll, hirtelen a biztonság jól ismert érzése tölt el. A kocsi ugyanott áll, ahol eddig volt. Hallom az emberek hangját kiszűrődni az erdőből. De egy másik személy hangját is kiveszem, a sok másik közül. Az is az én nevemet hajtogatja, akár csak a többi, de ez a hang, olyan gyengéden. Az ösztöneim felerősödnek, és hirtelen úgy érzem magam mintha egy állat lennék. Egy olyan, aki meg tudja védeni magát, és mellette még hihetetlen gyors is. Próbálom megtalálni, hogy honnan jön az a másik hang, de nem lelem. Aztán látom, hogy előttem, egy nagyon magas ember, jelenik meg. Nem tudom, hogy hogy került oda, csak azt, hogy ezt a személyt láttam, az apám estélyén is. Az álarcos férfi. Int, hogy kövessem. Nem tudom, hogy kiben bízzak, de szinte az ereimben érzem, hogy nem kell hozzá sok, és megtalálnak. A szemem már nem bírja megkülönbeztetni a színeket. Minden fekete-fehér lett. Követem a titokzatos férfit. Mikor oda érek, ahol előbb még ő állt, egy egészen más ember kap el. Pánikba esek, hogy itt a vég. De a fogva tartóm, a kocsi mögé húz, és kényszerít, hogy guggoljak le. Az ölébe von, és int, hogy hallgassak el. Amint megérzem a száraz ruháját, és a meleg testét, szörnyen elálmosodom. Suttog valamit, de nem értem, még a hangját sem hallom, csak látom, ahogy formálja a szavakat. Az egyik mondatot egyenesen a fülembe súgja:
- Tarts még ki.
Azonnal felismerem ezt a hangot. Szinte már nevetek a helyzet ironikusságán, de hagyom, hogy átölelje, a jéggé fagyott testemet. Aztán egy hirtelen rántással felemel, és a bejárathoz húz. De valami megakadályoz minket abban, hogy be tudjunk menni. Már nem látom, hogy mi.  Csak érzem, hogy Denny a másik irányba siet velem. Egy sokkal kisebb nyíláshoz vezet. Megszorítja a vállamat, aztán egy gyengéd, de határozott lökéssel belök a kis ajtón.  Nem tiltakozok, csak örülök, hogy végre száraz helyen lehetek. De tévednem kell. A hely ahová érkezem, nyirkos volt, és hideg. Denny a hátamnak esik, gondolom mikor ő is beugrott. Kézen fogva vezet egy lépcsőhöz, felsietünk rajta, és egy melegebb szoba fogad. A berendezést nem látom, csak hogy a fény betölti az egész termet. Viszont eszembe jut, hogy mi van, ha ez is egy csapda, ezért rettegve nézek körül, valaki más után kutatva.  Denny már nincs mellettem. Nem érzékelek senkit sem.
- Mi folyik itt?
Kezdek hozzá szokni a világossághoz, és felismerem a bútorokat is. Egy gyönyörű estélyi termet ismerek fel. A színek kezdenek egyre élénkebben látszódni. Érzem ahogy egy kéz a hátamnak simul. Megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Denny!
A kéz a csuklómra siklik át, és a kanapéra húz. Gyengéden rá lök, ő pedig elém ül. Elégedetten felnyögök.
- Jól vagy?
Szinte felnevetek. Hogy lehetnék jól, mikor majdnem megöltek, és talán még nincs vége a veszélynek? Az agyam mégis tiltakozik, az ellen, hogy gyengének tűnjek Denny előtt.
- Igen. Mi történt?
Meglepődőm, hogy milyen magabiztos a hangom, mikor belül rettegek.
- Sajnálom, hogy késtem, nem akartalak megvárakoztatni.
Csak most nézek rá. A haja tiszta víz volt, biztos az eső miatt. Egy fekete selyem kabát van rajta, ami egy kapucnival végződik, ami a fején van. Egy fekete nadrág van rajta, egy kisebb csizmával. Az arcát nem láthattam, ami felzaklat. De az egész test beszéde olyan, mintha valamitől szörnyen félne. Remegve nyúltam a kapucnija után. Megrezzent mikor megérintettem, de hagyta, hogy lehajtsam a fejéről. Az arca meggyötört, és ijedten nézet rám.
- Segítesz? Ki kell jutnom innen. Miss Brouck…Reachel…
Kezemet a számra tapasztom, mert csak így tudom megállni, hogy elsírjam magam. Denny engem néz. A kezem után nyúl, de én automatikusan elrántom, hisz már annyira hozzá szoktam Justinhoz. Denny lemondóan húzza vissza a kezét.
- Itt biztonságban vagy. Hiszel nekem?
Szomorúan rázom meg a fejem.
- Rebeca...- úgy ejti ki a nevemet, mintha egy ritka kincs lenne.
Hirtelen feláll, és elém lép. A kezét a derekamra fekteti, és erőszakosan felhúz magához. Kellemesen hozzá simulok, de bennem van még a félelem. Denny ugyan magához húzott, de csak annyira, hogy lássa az arcomat. Ujjai megtalálja az egyik hajtincsemet, és boldogan eljátszik vele. A kezemet a hasára nyomom, és elhúzódok tőle.
- Denny...kérlek, tűnjünk el innen!
Bólint, de vissza von a mellkasára. Kezét a hátamra teszi, majd a nyakamra téved, és felszabadultan cirogatja azt.
Hiába szeretnék eltűnni innen, mégis elönt a vágy, hogy Denny-vel lehessek. Suttogva beszélek hozzá.
- Hiszek neked. Vigyél el-innen!
Bólint, és hirtelen abbahagyja, a nyakam vizsgálását. Megfogja a kezemet, és a kijárathoz visz. A folyosón senki sincs, így könnyedén kijuthatunk. Egy percre mégis meg kell állnom. A falon egy gyönyörű ember arc képe köszön vissza rám. Elakad a lélegzetem, de Denny már eltűnt a folyosó végén, így követem.

A komi határ 5
 

Egy váratlan hang

4.fejezet.
Egy váratlan hang

Az eső megint esik. Már meg sem lepődőm. Hiába mondja mindenki azt, hogy vége van a rossz időnek. Reménytelenül bámulok ki az iskola ablakán. A tanár magyaráz valamit, de nem figyelek. A gondolataimat leköti Denny. Miss Brouck- nak igaza lett. Tényleg ide jár, az én osztályomba. Még nem jött iskolába, csak bejelentette a tanárnő. Bele remegek, ha arra gondolok, hogy előttem fog ülni. Egy kicsit persze tartózkodom is a találkozásunktól, hisz a legutóbbi nem sült el túl jól.
   Az álmaim egyre többször ijesztettek meg. A legtöbben Miss Brouck szerepel, és a fekete álarcos férfi. Folyamatosan azt hajtogatják, hogy nem kellet volna megtalálnom azt a bizonyos szobát.  De már nem tudom, hogy valóban létezett e, vagy csak képzeltem. Mindenkit megkérdeztem, aki valamennyire is ismerné az iskolát, és senki sem látta, soha.  Türelmetlenül simítok egyet az egyen ruhámon. Laura egy cetlit dob az asztalomra. Ez az egyetlen olyan óránk ami közös. Zaklatva nézek körül, hogy látta e valaki. Semelyik fej nem mozdul. A kezemet végig szántom a ráncos papíron. Ez elég ahhoz, hogy szétnyíljon. Laura macskakaparása köszönt rám. A tankönyvbe süllyesztem, és úgy teszek mintha, azt olvasnám.
„Az új fiún jár az eszed, igaz?”. Elfojtok egy mosolyt. Előhalászom a tollamat, és elkezdem írni a választ. Mikor kész leszek vele, egy rutinos mozdulattal gombóccá gyűröm, és Laura felé kémlelek. Türelmetlenségről árulkodik, az amúgy rendezett vonásai. Egy szörnyű dobással, az asztalára varázsolom. Mohón rá veti magát. Mielőtt válaszolhatott volna rá, már meg is szólal a csengő. A tanárnő hadar valamit, majd eltűnik a folyóson. A gyerekek felállnak, és hangosan kezdik mesélni az unalmas történeteiket.  Laura hozzám lép.
- Szóval?
Vállat vonok.
- Ugyan már, Beck.
A táskámat, a lábamnak szorítom, és sietek tova a folyosón. Laura követ, és idő közben csatlakozik hozzánk Erica.
- Jön egy új tanár, hallottátok?- kérdezi hadarva.
- Nem. – próbálom lezárni a beszélgetést.
Laura egy hirtelen mozdulattal elém kerül. Erica már meg szokhatta Laura szeszélyes pillanatait, ezért még időben lefékezett.
- Beck! Mi a bajod?
Mintha nem lennék mindig ilyen.
- Semmi. Tényleg.
Csöndbe burkolózok.  Laura sértődötten húzza fel az orrát. Erica zavartan karol belém.
- Figyeljetek, adok egy partit. Vagyis valamilyen céget fog megnyitni az apám. Szeretném, ha eljönnétek. 
Én megrázom a fejem, Laura szint úgy.
- Tudjátok, hogy utálom, az ilyen parti-kat. Kérlek. Rebeca.
Felsóhajtók.
- Rendben. Elmegyek.
Laura bólint, majd elsiet. Mérgesen nézek utána.  Irigykedve figyelem a tökéletes alakját. Az egyen ruha, csak neki áll jól. Mikor látom, mindig elszégyellem magam. Erica fáradtan indul el, és akár akarva, akár akaratlanul, de magával húz. Néha sajnálom Erica-át. Nagyon szereti Laurát, de nem meri megmondani, hogy szálljak le róla. A kijárathoz érünk, mikor Erica megszólal.
- Ne marjátok már egymást, Beck… !
- Megpróbálom. Miért rendeztek valójában bulit Erica?
Neki dől a falnak, és mérgében dobbant egyet a lábával.
- Az anyám ötlete. Így vonulok be a felső körök hölgy klubjaiba…
-… és minket is elrángatsz. –fejezem be a mondani valóját.
- Tudod, hogy nem vagyok képes végig csinálni egyedül…
Hirtelen elhallgatott.
- Uram atyám.
Mikor megpillantom, hogy Erica miért hallgatott el olyan hirtelen, körbe forgatom a szemem.
 Justin egy vadiúj kocsival áll, az iskola kapuja előtt. Ez volt a legdrágább márka a kocsik terén.  Nagy betűkkel volt rá nyomtatva a monogramom: R. W.  Justin a kocsinak dől, és élvezi a megannyi fiatal lány, csodáló tekintetét.
- Jézussom. Mond, hogy csak álmodom. –ismétli meg a csodálkozást Erica. – Ez egy isten.
- Nem, nem az.
Ellököm magam, és szó nélkül hagyom ott Ericat. Mikor Justin észrevesz, elmosolyodik. Átlóban állok elé.  Nem szólalok meg. 
- Nem tetszik. – jelenti ki.
Sóhajtok.
- Nem erről van szó, csak…
- Csak nem tetszik.
Egyetértően sóhajtok. Visszanézek Erica felé, de már nincs ott.
- Mond, hogy nem nekem vetted. Kérlek Justin.
- Hazudnék. Istenért Rebeca, nem bírod megérteni, hogy mit érzek irántad?
Érzem, hogy kezdek mérges lenni.
- Te sem bírsz megérteni engem. Szóval ne gyere itt ezzel. Menj, és vidd az istenverte kocsitad is.
Olyan erővel fordultam meg, hogy éreztem, a hajam az arcába sodródik, igaz csak egy másodpercre. Gyűlöltem ezt. Mindenki azt hiszi, hogy pénzel, meglehet hódítani. Az senkit sem érdekel, hogy mit érzek én. Az eső nem esik, csak a szél fúj. Szörnyű érzés volt, azt érezni, hogy Justin, aki a legjobban ismer, még ő is azt hiszi, meglehet hódítani engem, pénzel. Nem tudom, hogy jutok haza. Több mint 10 km-re van a házunk. Az egyen ruhámon kívül, csak egy könnyű kabát van rajtam.  Összehúzom magam. Az iskolát már elhagyom, és túl messze van, hogy visszamenjek. Egy ismerős hang szólongatja a nevemet.
- Miss Wood, Miss Wood!- kiabálja Miss Brouck. Megfagy bennem a vér. Most először látom az álmaim után.  Egy gyönyörű csillogó autóval áll meg előttem. A sofőr kiszáll, és kinyitja nekem az ajtót.
- Szálljon be kedves Rebeca!
Miss Brouck gyönyörű volt. Egy fehér selyemruha volt rajta, egy hatalmas kalappal.
- Rebeca...!
Minden zsigerem azt suttogta, hogy fussak. A sofőr viszont szigorú tekintettel áll, és egy véletlennek tűnő mozdulattal elállta az utat.
- Haza… haza tartok, Miss Brouck. Ha nem esik… útba, akkor nem akarom…
- Ne butáskodj már Rebeca. Szállj be!

A komm határ legyen 5.  Rem tetszett

Miss Brouck

3.fejezet
Miss Brouck
 Régi Jazz szép lassan tölti be a jól berendezett szoba minden kis rését. Az emberek fülébe egyszerre jut el. Mindnyájan egyszerre érzik, hogy jó lenne táncolni. Egyszerre kezdenek el dobolni a lábukkal, és egyszerre verik az ütemet a kezükkel. Egy hölgy és egy férfi feláll, és bámulatos táncba kezd. Nem telik bele 2 perc, és mindenki követi az ő példájukat. De vannak olyanok, akik csak kívülről figyelik őket. A szobát belengi a kellemesen erős cigaretta füst. A hölgyek nevetve kelletik magukat, a férfiak pedig kitalált meséket mesélnek. Az egyik ilyen férfi Richard Wood volt. Meg remegek, mikor felismerem. Tökéletes külsejét pásztázva elfog a rettegés, hogy mi van, ha nem nézek ki elég jól neki. Egy fehér, földig érő ruha van rajtam. Testhez álló, és apró csillámok díszítették. A hajamat egy szigorú konty fogja közre. A smink, amit felkentem, megtestesítette a kicsi, semmit sem tudó lánykát.
Richard mellet egy feltűnő hölgy áll. Az ő ruhája fekete, és bőven a térde felett végződik. Elegánsak a vonásai. Egy méreg drága nyaklánc van rajta, és hozzá illő fülbevalót hord. Richard minden egyes szavára kacagva válaszol. Hosszú szőke haja ki van engedve, és egy apró diamond van a fején.
Már fordulok is meg mikor meghallom Richard hangját.
- Beck kisasszony! Csatlakozzon.
Minden arc rám szegeződik. A zene is abba marad. Egy ügyetlen pukedlit hajtok végre. Pár nő felnevet.
- Drága hölgyek – az említettek szégyenlősséget tetetve felnevetnek – és urak. Ő itt a lányom Rebeca Wood.
A hölgyek elfordulnak, az urak tapsolnak. Anya mindig azt mondta, hogy ez az elfogadás jele. Még úgy érzem, hogy még valamit várnak tőlem. Elment előttem egy pincér, én pedig levettem egy italt. Nem látom milyet. Richard int, hogy csatlakozzam hozzá. Remegve indulok el felé.
- Reachel – fordul a szőke hölgyhöz.- Szeretném bemutatni a lányomat Beck-et, Rebeca ő itt Miss Brouck.
Miss Brouck kezet nyújt. Elfogadom.
- Jaj Rebeca! Annyit hallottam már rólad. Egy kész kisasszony vagy. Nem, tévedek. Kis kisasszony. Nem igaz Marie?- fordul egy kissé túlsúlyos, szabálytalan vonású nőhöz. Miss Brouck bele karol, és felém fordítja. Marie végig mér, majd unottan hozzá teszi.
- Tiszta apja.
Gorombán néz Miss Brouckra, és elmegy. Úgy érzem mondanom, kell valamit.
- Miss Brouck! A nyaklánca... Gyönyörű!
Boldogan felsóhajt.
- Köszönöm kedvesem. Apádtól kaptam.
Úgy teszek, mintha nem keltené fel az érdeklődésemet ez a hír. De mélyen, meglepődök. Ekkor egy fekete állarcos úr lép Miss Brouckhoz. Valamit a fülébe súg. Apa úgy tesz mintha nem látná. Mikor a fiatal férfi távozik Miss Brouck felkiált.
- Bemutatlak Denny-nek!
Megáll a világ.
- Denny...?- ismétlem a nevet.
- O igen! El akartam hozni ide, hogy megismerje apádat, és persze téged. A nővérem fia. Egy idős veled, és nagyon kedves. Igazán jó parti.
Int egy szolgának, hogy keresse meg. Forog velem a föld. Lehet, hogy ez az a Denny?
- Rach?
Ez ő.
- Denny, végre! Bemutatom Miss Wood-ot.
Denny kezet nyújt. Remegve teszem a tenyerébe a kezemet. Könnyed csókot lehel a kezemre.
- Már találkoztunk?- kérdi.
- Öh. A suliban.
Miss Brouck tapsolni kezd.
- El is felejtettem, oda fog járni ahova te is! Hát nem csodás?
- Reachel, nem táncolsz velem?- kérdi apa.
Miss Brouck int, és a tánc parkettre megy.
Hirtelen nagyon meleg lett a szoba. Kirohanok a folyosóra, onnan pedig az erkélyre. Egy pillanatig jól esik a hideg, aztán átjárja a testem, és elkezdek fázni. A tenyeremet a márványhoz nyomom. Próbálok egy kis józanságot erőltetni magamban. Mit keress itt Denny? És miért kérdezte meg hogy ismerjük e egymást? Talán nem emlékszik rám? Persze könnyen lehet, hogy csak rám tett ilyen mély benyomást. Pánikszerűen jövök rá, hogy mennyire elkápráztat.
Megpillantom a messzibben lévő fenyves erdőt. Még most, este is ki vehető a fák alakja. Még az éjnél is sötétebb. A szél kissé fúj, a fenyők is egyszerre dülöngélnek. Hirtelen megpillantom. Még jobban bele kapaszkodok a márványomba. Az erdő előtt egy alak áll. A körvonalai sötétek, nem lehet kivenni, hogy férfi, vagy nő. De azt látom, hogy már a birtokon van. A következő pillanatot egy hangos sikoly rázza fel. Halható, egy nem egy egyszerű élőlény sikolya. Az alak elkezd futni a ház felé. A sikoly abba marad. Megfordulok, és vissza akarok futni a házba. De egy erős karba ütközöm.

- Neee!- ordítom.
- Miss Wood? Minden rendben van?- kérdi Denny.
Levegőért kapkodom. Visszakapom a fejem a birtokra. Eltűnt az alak.
- Én csak... mit keresel itt?
Észre sem veszem, hogy letegezem.
- Ki jöttem levegőzni. Mi történt?
Mi történt? Nem tudom a választ.
- Semmi. De nem úgy értem. Mit keresel a bálon?
Leveszi a zakóját, és rám teríti. Jól esik a meleg. De zavartan húzom össze magam. Trehányan neki dől a korlátnak, és lenézően vizsgálja a bent táncolókat.
- Beképzelt népség. Azt hiszik, minden ki jár nekik, minden. Szerintem undorító.
Elképedve nézek rá. Én is mindig ezt érzem, mikor rájuk nézek. De most mégis feldühít.
- Én is ide tartozom. Meg te is. És még Miss Brouck is.
Kissé csípősebre sikerült, mint azt gondoltam. Neki dobom a zakómat, és elindulok az ajtó felé. Azt várom, hogy megállít, vagy a nevemen szólít. De nem, hagyja, hogy feltépjem az ajtót, és rá zárjam. A baj csak az hogy, túl nagy lendülettel zárom be az ajtót, és egyenesen Justin karjaiba lököm maga. Az ital ami Justin kezébe volt, a ruhámra ömlött. Gyilkos pillantást vettek rá.
- Úgy sajnálom…Becky…
Intek, hogy hagyja abba, és felfutok a szobámba.

- Kisasszony már mindenki elment, Justin lent várja.
Türelmetlenül veszem fel a fürdőköpenyemet.  A sminkem még rajtam van, csak egy hálóingre cseréltem a báli ruhámat. Lesietek elé.  Mikor meglát, mosolyra derül az arca.
- Szia. Becky úgy sajnálom, tényleg.
Felnyögök.
- Semmi baj.
- De baj. Elrontottam az estédet.
Megint sóhajtok.
-  El volt rontva. Hidd el. Te csak feldobtál rajta.
Keresztbe fonom a kezemet.  Justin elmosolyodik. 
- Miután elmentél, mindenki… szomorú lett.
Felnevetek.
- Hagyd el Justin. Senki sem látta hogy leléptem.
Ő is nevet, de aztán elsötétedik az arca.
- Tulajdon képen valaki érdeklődött irántad. Egy fekete álarcot viselt. Az egyik vendégnek kellet kidobnia.
Elfehéredik az arcom. Eszembe jut, hogy pont egy ilyen férfi súgott valamit Miss Brouck fülébe. A szoba elkezd forogni velem. Összefolytak a színek. 
- Menj Justin. Kérlek.
Felfutok a szobámba. Elkezdek félni. 

Álmomban megint az estélyen vagyok.  Miss Brouck elmosolyodik, mikor meglát. Hozzám lép, és felkarol. A fülembe súg.
- Beszélgessünk, jó?
Kedves a hangja, mégis parancsoló.  Némán bólintok.
- Szóval a szoba. Nem kellet volna látnod, nem kellet volna. – meg fagy bennem a vér. -  Ahh, Rebeca. Annyi bajt okozol nekünk. Annyi bajt.
Nekünk? Az egyik oszlop mögül, az álarcos férfi lép ki. Meg állok, de Miss Brouck tovább húz.
- De nem baj. Rendbe hozom. Csak maradj nyugton.- az utolsó mondatot a fülembe súgja. 
Változik a kép. Kint vagyok az erdőben. Sötét van, fúj a szél.  A báli ruhám van rajtam. Előttem egy sötét alak áll. Az, akit még korábban láttam. Egy villanás, és közelebbről látom. Aztán valaki ellök. Erősen belecsapódom a földbe. Érzem, ahogy a nedves föld átitatja a ruhámat.  A fejem egy szilárd dolognak ütközik. Befogom a szám, hogy ne sikítsak. Egy kidőlt fa elé húzódok. Folyamatosan villámlik. Valaki elkapja a lábam, és eltol. Szemem elől csak Miss Brouck egyik mondata lebeg: Nem kellet volna.

:(

FIGYELEM!
kitörlődött a chatem, szóval egy kis ideig ide kérem azokat a dolgokat amiket oda akarnátok írni. Bocsi, holnap megcsinálom, amint tudom. so sorry:)

Részlet..

Bocsi de ez nagyon részletesen van meg xd Még nem tudom, hogy mi ez..
És a helyesírási hibákért is bocsi de siettem..
Megismétlem.
- Van itt valaki?
De csönd fogad. Tapogatózom, mire megtalálom a villanykapcsolót. Lenyomom, és egy villanykörte kigyullad. Gyér világítás. Körbe nézek még egyszer. Nem volt kicsi hely, de nem is nagy. A polcokon abc rendben mosószerek sorakoznak. A terem egyik sarkában egy író asztal van berendezve. Az író asztalon, semmi személyes tárgy nincs. Hát persze, hogy nincs. A terem fala téglákból áll. Az egész olyan mintha, 19. században épült volna. A falakat pókhálók határolják. Az ajtón zár van. Nagyon furcsállom, hogy ide járok már vagy 4 éve, és eddig nem vettem észre ezt a helyet. Beleborzongok, mikor arra gondolok, hogy miként találtam meg ezt a helyet. Árulás… fájdalom… és ez a hely. Na meg a hang. Több mint valószínű, hogy soha többé nem hallom az illetőt. De bárki legyen, ugyanakkora bajban volt, mint én. Nyílván neki is el kellet bújnia a világ elől. Valahogy mehetnékem támadt. Nem volt jogom itt lenni. Tulajdon képen nem is szabadott volna észrevennem ezt a helyet.
Mikor kilépek, az ajtón Laurába ütközök. Mérgesen méreget.
- Nem mentél még haza?-kérdi.
- Nem.
Sértődötten áll félre. Tudom mi baja. Ebédkor nem hallgattam meg. Ugyan mindig arra vágytam, hogy Laura eltűnjön az életemből, most mégis bánt, hogy haragszik rám.
- Sajnálom Laura. Az ebédet.
Rögtön felvidul az arca. Belém karol, és a terme felé húz. Szerencsére nem vagyunk egy osztályban. Én hirtelen nagyon megbánom, hogy bocsánatot kértem.
- Haza kell mennem.
Meglepett fejet vág.
- Mert…randim…lesz!
Rögtön megbánom, amint kimondtam. Laura arca megint tele lesz kíváncsisággal, kétellyel.
- Erica szervezte, és nem mondhattam nemet. Szia.
Tétován elé lépek, és átölelem.
- Még egyszer bocs.
Kiviharzok a suliból. Kint rengeteg ember tolong. Hiába van vége a tanításnak, a giminknek rengeteg épülete van. Vagy 4 iskola busz áll a megállóban. Lemondóan indulok, gyalog, haza. A táskám a lábamnak lapul, és kedvenc könyvem, a Büszkeség és Balítélet, még mindig a kezemben.
Eszembe jut Erica. Fel kell hívnom, hogy elmondjam mit állítottam Laurának, és hogy álljon mellém. De hirtelen már nem is tartom fontosnak. Ugyanis megpillantom az apám kocsiját, az iskola előtt. Richard BMW-je pontosan előttem parkol. A méreg gyorsan szétárasztja a testemet. Felsóhajtok, és elindulok a másik irányba. Amint sarkon fordulok, már hallom is a kocsi ajtó csapódását.
- Beck, Beck! Állj már meg! Beck!
Nem hallgatók rá, és tovább megyek. Szerencsére nagy hangzavar van, így senki sem halja, hogy engem szólongatnak. Áttörök a rengeteg emberen, mikor egy kéz húz vissza. Nem ellenkezek. Visszahúz egészen a kocsijáig.
- Rebeca Wood! Sajnálom.
Még mindig nem nézek rá.
- Mit keresel itt Justin?!- csattanok fel.
Végre rá emelem a szemem. Justin magas volt, barna hajú, barna szemű, elegáns arcú, és pofátlanul gazdag fiú volt.
- Hát téged! Sajnálom. Nem akartalak…
Kigyullad az arcom. Nem akart… Mégis mit nem akart? Nem akart megcsókolni, a jótékonysági bálomon?
Justin apa egyik üzlet társának a fia. Az utóbbi időkben sok időt töltött nálunk. Mivel Richard, és az ő apja gazdag, nem állt semmilyen akadály közte és köztem. Mikor a kérésemre Richard jótékonysági bált adott, Justin mindenki előtt lesmárolt. Ez azokban a körökben felért egy házassági ajánlattal.
-…Nem akartalak megszégyeníteni! Beck…!
Felemeli az államat. Megszégyeníteni? Még ha csak az lett volna! De hagyom, hogy megsimítsa a hajamat. Néhány lány felfigyel a közelünkből. Az egyen ruhámat, lesimítom. Elfordítom a fejemet.
- Mit keres nálad Richard kocsija?
Elmosolyodik.
- Oh! Ha tudnád, hogy bántotta, hogy összevesztünk! Hah.- de nem nevet.
A fülem mögé kényszerítem az egyik hajtincsemet.
- Justin…! Nem az a bajom, hogy ott megcsókoltál! Az egy dolog. De nem tudhattad, hogy én mit érzek irántad! És ha van barátom? Ez meg sem fordult a fejedben igaz? Mert te mindig megkapod azt, ami jár neked!
Még jobban feldühödök attól, hogy ide mert jönni, és hogy igazam van. Megfordulok, és elindulok. Justin nem állít meg, amiért nagyon hálás vagyok. Eltörölök egy könnycseppet. Beleütközöm valakibe. Megragadja a karom, és ezzel megakadályozza, hogy elessek.
- Megköszönni luxus? Oh. Valószínűleg tényleg az.
Felkapom a fejem. Ismerem ezt a hangot. Nem gondoltam volna, hogy ennyire mély benyomást tett rám. Ezt a hangot hallottam, mikor ma benyitottam abba a raktárba. De mire megnézném az arcot, már eltűnt. Körül nézek, de sehol nem látok egy embert sem. Szóval tényleg itt a szünet. 2 hétig nem lesz suli. Visszanézek Justin felé. A kocsi már nincs ott. Úgy gondoltam, hogy haza megyek, de nem, nincs hangulatom hozzá. Körül nézek, és megint meglepődöm, a gimi komolyságán. Az összes ház kőből épült, és mindenhol kőszobrok merednek ránk, diákokra. Itt mindig hűvös van. Sose süt ide a nap. Ma sem teszi ezt. A hideg szinte már mindenhol ott van. Össze húztam a kabátom, és várok. Nem is tudom, hogy mire. A tanárok biztos még itt vannak, és pont ezért nem lenne jó most bemennem. Pedig mennyire vágyom, arra, hogy elbújhassak a bajok elől. Ha haza megyek Richard biztos ki lesz akadva. Hogy nemet mondtam Justinnak. Még felvetem, hogy az ismeretlen hang tulajdonosa után megyek, de hamar lemondok róla. Van vagy 4 épület, és mind a 4 óriási. Lemondóan fordulok az ellenkező irányba. Szinte látom magam előtt az elkövetkező napokat.



2.fejezet
Csak egy kis mosoly
- Justin a kapuban! – kiabálja, az egyik cseléd.
Ellenőrzöm a hajam, és futok elé. Mikor kinyitom az ajtót, a jól ismert arc köszön rám.
- Szia.
Nem köszönök neki, majdnem fellököm és megyek tovább. Eső felhők gyülekeznek. Justin követ.
- Becky!- csak ő hív így. - Becky!
Megfordulok, és rá nézek.
- Sajnálom! Oké? Megbocsátasz végre?
Kezd fogyni a türelme. De nem akartam megbocsátani neki.
Holnap már megint suli. Ebben a 2 hétben minden nap jött tőle egy virág, és egy bocsánatkérő levél. Én mindegyiket kidobtam, vagy elégettem. De jól tudom, hogy nem lehet a végtelenségig húzni ezt a veszekedést.
Mégis meggyorsítom a lépteimet. A kövek megcsikordulnak a lábam alatt. A szél bele kap a hajamba. Sapkámat még jobban a fejemre húzom. Hosszú ösvény áll előttem. Az ösvényt kavicsok töltök fel, és mellette egy tökéletesen nyírt fű. Egy szökőkút állt tőlem egy méterre, ami most nem működött. Még emlékszek, hogy mennyire kértem Richardot, hogy legyen egy szökőkút, és mennyire nem vágyok rá, most, hogy megkaptam. A kavicsos ösvény vagy 7 méter hosszú volt, és utána egy hatalmas, boltíves kapu. A kapu előtt egy sofőr áll, egy mercédes-sel. Mindig is gyűlöltem ezt a bánásmódot. Mindent mindig megkaptam, azonnal. Justin elkapja a kezem, és a vállára von. A keze érinti az én fagyos karomat. Egy pillanat sem telik bele, és már nem is érzem olyan fagyosnak a testemet.
- Elég már Becky? Kibékülünk végre?
Nem válaszolok, csak nemet intek. Erre felnevet.
- Mennem kell!
Kibontakozok a karjaiból, és sietve indulok a kocsi felé. Justin még mond valami, de a mély hangot felkapja a szél, és messze viszi. A kavicsok elmozdulnak, mikor rájuk lépek. Megérkezek a kocsihoz, és intek, hogy beszállok. Egy 30 éves sofőr azonnal kipattan a kocsiból, és kinyitja nekem az ajtót. A jobb kezemmel bele kapaszkodok a kocsi ajtajába. Mikor beülök, rohamos gyorsasággal árasztja szét a testemet a meleg.
- Pff, a tél vége a legrosszabb kisasszony! – szólal meg a sofőr.
Felszusszanok, hogy jelezzem egyet értek. Kibámulok az ablakon. Az eső elkezdett cseperegni.
- Merre lesz?
Merre lesz? Holnap iskola, szóval nem mehetek messzire.
- Csak… csak el.
- El?
De nem kérdez többet. A motor halkan felmordul. A kavicsok repülnek a kerék alatt. Mikor elindulunk, a kocsi ereje bele nyom az ülésbe. A hasam ösztönösen görcsbe rándul, és ellenkezik. Mikor vagy jó 3-4 másodperce megyünk, felenged a görcs. Szerencsére nem a belváros felé hajtunk. Egy váratlan kanyart vesz a kocsi. Egy göcsörtös útra hajtottunk. Egy idő után egyre több fát pillantok meg. Nem kell hozzá sok idő, hogy rájöjjek, az erdőbe tartunk. Még jobban belenyomom magam az ülésbe. A bőr tökéletesen felveszi az alakom. Jól esik így kocsikázni, bele a sűrűjébe. Nem telik bele 5 perc, és megállunk. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem is láttam, hol parkoltunk le. Kérdően sóhajtok fel.
- Kérem! Hol vagyunk?
- Mindig ide jövök kisasszony, ha rossz kedvem van.
Kiszállok.
Egy kisebb szakadék van előttem. Persze kicsi, de elég ahhoz, hogy azt a benyomást keltse, itt vége az egész világnak. Lent egy egész erdő terül el. Az eső már zuhog. Megbabonázva állok. Nem hittem, hogy valaha lesz egy olyan hely, ahova bármikor, eljöhetek. Ide senki sem téved. Az eső ugyan még esik, de messze, a hegyen túl, már megjelenik a meleg fény. Vágyakozva nyújtom felé a kezem. Vágyom arra a helyre.

- Mi jót csináltatok?- kérdi Erica.
Laura rögtön bele fog mesélni, hogy hol járt, mit evett, kivel találkozott. Én megrovóan nézek Ericara. Vállat von, és érdeklővé fordul Laura felé. Ez így megy vagy 5 percen keresztül, mikor Laura felém fordul.
- Szóval? Milyen volt a randid?
Vállat vonok, akár csak Erica.
- Öh…nem jött össze. Máskor nem akarok vele találkozni. Nem kéne már csöngetni?
Mintha egy végszó lenne, megszólal a jól ismert, fülsiketítő csengő, hogy jelezze elkezdődött a tanítás. Laura felkapja a hátiszákját, és rohan a tesi terem felé. Erica rám mosolyog, karon fog.
Mikor már a teremben vagyunk, csak akkor szánom rá magam, hogy megkérdezzem.
- Figyelj. Tudod az irodalom terem mellet van egy raktár.
- Hm? Milyen raktár?
Elfog a rettegés. Hisz Ericanal senki sem ismeri jobban a sulit. Ő itt töltötte az általános éveit is. Szóval megbolondultam.
- Áh, semmi.
Fapofával ülöm végig az órákat. Erica, és Laura elő szeretettel beszélgetnek a szünetükről, de én csöndben várom az alkalmat, hogy kicsöngessenek, és megtudhassam az igazat. Erica néha félve néz rám, de aztán visszatér a beszélgetéshez. Mindig is úgy éreztem, hogy engem Laura, és Ercia csak megtűr, befogad, mert ez a megszokott.
Kicsöngettek az utolsó óráról is. Otthagyom Ericat, és Laurat, futok, oda ahol a titkos szobának kell lennie.