2011. március 28., hétfő

Egy esőcsepp a ruhámon.

10 kom kell nekem


 Na ide hoztam, amit hozni kell:)) Remélem mindenkinek tetszik, nagyon össze kaptam mondjuk, sajnálom, de jobb mint a semmi.

7.fejezet.
Egy esőcsepp a ruhámon.
Unatkozva bámulom a plafont. Még nem pakoltam ki a cuccaimat, de nem is akarom. Valahogy nem akaródzik itt maradnom. Csak egyetlen egy tárgy  van a szobámban, amire szívesen nézek, az pedig egy gyönyörű levél gyűrű. Nem tudom, hogy hogy került a táskámba, csak azt, hogy nálam van. Egy rózsa van rajta, ami tűz piros, de az egyik szirma fekete. Az egyetlen baj az az, hogy nem tudom kinyitni,  mivel egy kulcs kell hozzá, de az nincs meg. Mikor felfedeztem, szólni akartam valakinek, de egy levél volt mellette: Bocsáss meg! Biztos vagyok benne, hogy nem az enyém, és csak meg kell várnom, amíg jelentkeznek érte. Ha szólnék, hogy nálam van… elvennék tőlem, és nem adhatnám vissza a tulajdonosának.
Ami a legjobban fáj az mégis az, hogy Cwelanty alig nézet rám. Nem bírom a nagymamámnak hívni, hisz semmi sem köt hozzá. Alig mozdulok ki a szobámból, mert nem ismerem a kastélyt. Senkivel sem beszélek, csak Blank jön hozzám néha .
 Kaptam egy szobát, ami hatalmas. De amilyen hatalmas, olyan szegényes a berendezése: csak egy francia ágy, és egy szekrény van benne. Minden fából van, csak az ablakok vannak fehér mészkőből, ami egy erkélyre nyílik. 

Felkapom a fejem, mivel éppen kopognak. Ellépek az ablaktól, és gyorsan lesimítom a ruhám.
Az ajtóhoz sietek, remélve, hogy valaki olyan jött hozzám, aki igazán hiányzik. Magamban Denny után áhítozom. Mikor kopognak, vagy egy kicsit is furcsa zajt hallok, rögtön az ő arca ugrik be.  Gondolkodás nélkül ragadom meg a kilincset.
De lehangolva veszem tudomásul, hogy csak egy szobalány jött.
- Kisasszony, a vacsora tálalva.
A gyomrom azonnal görcsbe rándul, és idegesen tekintek végig a folyosón. Türelmetlenül pörgetem a fejemben a lehetőségeket, hogy hogy tudnék kibújni a vacsora alól. De mivel semmit sem találok, csak bólintok. A szobalány viszont még mindig ott áll. Kérdőn nézek rá.
- Mrs. Rheal kérdezi, hogy méltóztat e meg jeleni a vacsorán?
Az arcom azonnal lángra gyúl, és égetni kezd.
- Megyek.
Pukedlizik, és eltűnik a hosszú folyosón.
Dühösen csapom be az ajtót. Szóval észrevette, hogy nem veszek részt az étkezéseken, de azért annyira nem fontos neki, hogy maga jöjjön fel értem.
Viszont amint végig gondolom, már el is tűnik a dühöm. Gyorsan tépem fel az ajtót,  futok végig a folyosón, és le a lépcsőn. Vagy két cseléd jelenik meg előttem, de nem szólnak hozzám, csak belépnek az ebédlőbe. Csöndben követem őket.
Az ebédlő hatalmas, és nagyon fényes. 3 csillár lóg a falról, és egy hatalmas aranyozott asztal van a terem közepén. A falak fehér márványból készültek, és minden ablaknál egy gyönyörű virágcsokor van elhelyezve. A hosszú asztal tele van finom ételekkel, és csak 2 személyes.  Az egyik hely már foglalt.
Nem merek rá nézni, halkan ülök le. Az ételhez sem nyúlok, várom, hogy megszólaljon. De nem tesz semmit, a vacsora csendben telik.
Végre rászánom magam, hogy ránézzek a nagymamámra.
Megint elámulok, hogy milyen fiatalos a kinézete. Az arcán ugyan ráncokat lehet felfedezni, de gyönyörű, hosszú fehér haja, keresztezi azt. Engem néz, ezért elvörösödöm. Most először vagyunk kettesben, mióta ide kerültem. Úgy érzem, mondanom kell valamit, valami jó szót. Már nyitom is a szám, mikor megpillantom a nyakláncát. Már akkor is felfedeztem mikor először láttam, de nem tudtam mihez kötni. Most viszont leejtem a poharam, ami hangos csörömpöléssel esik a földre, ahol rögtön darabokra törik. De nem tudom levenni a szemem a nyakláncról. Végül mégis elkapom róla a szemem, és a pohár darabjait veszem szemügyre. Mikor megint felnézek, már nem látom a medált.
Az eső hangosan veri az ablakomat. A szobámba sötétség van, és az árnyékok furcsa figurákat alkotnak. Zaklatottan ülök fel az ágyamon. A félelem fojtogatja a torkomat. Őszintén szólva nem tudom, miért rettegek a sötétben, de kiskorom óta így van.
Mintha egy ember nézet volna be az ablakon. De elhessegetem a félelmet, és vissza akarok feküdni. Viszont nem merem lecsukni a szemem. Mert ha nem nézek valamit, megpillantom az apám arcát, és azt nem bírnám ki. Őrjítő a gondolat, hogy nem menthetem meg, és az én hibám miatt van ott, ahol van.
Egy hirtelen gondolat által, kipattanok az ágyamból, és kinyitom az ablakom. A szél az arcomba csap, és a hideg megfagyasztja a könnycseppjeimet. De nem törődöm vele, kimászok az erkélyre.
A kastély egy kisebb erdő mellett áll, és a jobb oldaláról egy nagy tó is található. London eldugott zugában lakom, remek. Még annyi esélyt sem kapok, hogy végre emberek közé kerülhessek.
Az eső bevizezi a testem, viszont nem törődöm vele. Szememmel valamilyen mozgást keressek, és legnagyobb meglepetésemre, megpillantok egy alakot. Az erkély végén áll, fekete öltözékben, és legnagyobb meglepetésemre egy álarc van rajta. Rögtön felismerem, ez az ember mentett meg Miss Broucknál. Engem néz, erre pedig rögtön felsikítok, és hátrálni kezdek, viszont ő gyorsabb, és mögém kerül. Megsimítja a hajam, és gyengéden arrébb lök. Így nem tudok vissza menni a szobámba, de az ismeretlen már bent van.
Rögtön megperdülök, és verni kezdem az erkély ajtót, de nem enged. Látom, hogy feltúrja a cuccaim, és kirángat valamit a bőröndömből.  Majd felém néz és bólint egyet.
Tudom, hogy nem fog beengedni. Feltépi az ajtóm, és kifut a folyosóra.  Szomorúan veszem tudomásul, hogy ha itt maradok egész éjjel, biztos, hogy megfagyok.

Szünet...DEHOGY-->szeretlek titeket :)

Sziasztok...
Régen nem írtam ,és nem is tudjátok elképzelni, hogy mennyire sajnálom. Hisz régebben vagy két naponta hoztam a frisseket...De most, ha 2 hetente hozom már örülök magamnak :'( Most leírom az igazságot, de léci ne haragudjatok:
Fontosabb a blogom mint ez a honlap...IGEN tudom mit ígértem, és mondtam, hogy ez az oldal, és ti lesztek az elsők, de nem tartom be. Mert a blog megmenti a napjaim, viszont ugyan ez van ezzel az oldallal is, mert lehetőséget ad más valaki bőrébe bújni, és ezt nem lehet megunni. Viszont egyre több és több ötlet jut az eszembe, és nehéz ennél maradni :S Mert megszületett a döntésem, hogy mit szeretnék tanulni, má mint tovább:D Táncolni akarok minden mennyiségbe, és mindig. De nem tudom milyen irányzatot. Igaz hipp-háppot tanulok, de iszonyat tetszik a balett, vagy a komolyabb táncok. Szeretném ezt megvalósítani egy könyvben (  o.O ), de tudom, ha újjat kezdek, 50 millió %. hogy ide többször nem fogok feljárni. Nem tudom mit tegyek, mert szörnyű lelkiismeretem van, de nem akarom ezt a lapot bezárni, szeretnék írni, boldog perceket szerezni nektek.
Szóval szeretnék egy kicsi időt kérni, készül az új fejezet:)
szeretlek titeket, remélem tudjátok!:)
ó és még valami:
A versenyt törlöm, mert arra már végkép nincs időm :'((((

2011. március 14., hétfő

Harry

Nagyon sokat késett a friss, sajnálom, de erre nincs mentség:) hoztam viszont a 6. fejezetet:) Rem teteszik, és 5 komit kérek


6.fejezett
Harry

Mérgesen szisszenek fel, amint egy öregember nekem jön. Kábán bámulok utána. Már szólnék, mikor egy hang ejti ki a nevem.
- Miss Wood?
Értetlenül fordulok meg. Egy nő áll előttem. A haja szigorú kontyba van fogva, arcán pedig tökéletes smink. A ruhája a legdivatosabb selymekből áll össze. Szemei a sajnálattól villog. Válaszra sem várva nyújtja a kezét.
- A nevem Miss Blank, de szólíts csak Blanknak. Én foglak kalauzolni, egészen Londonig.
Beleborzongok, hogy Londonba megyek. Erre a szóra akaratlanul is grimaszt vágok. Természetesen el kell mennem, hisz csak én tudom, hogy mi történt az apámmal. Ha maradnék Orlandoba, bárkinek elmondhatnám, hogy mi az igazság. Mindenki úgy tudja, hogy apám szívrohamban halt meg, de én tudom, hogy igazából az én hibámból ölték meg. A gyilkosság alig egy hónapja történt. A sorosom azóta teljesen megpecsélődött. Bíróságról bíróságra hurcoltak, hogy eldöntsék mi lesz a sorsom. Végül Londonba rendeltek, hogy ott kezdjek új életet. Állítólag egy férjet is találtak nekem, szóval amint Londonban leszek, családot kell alapítanom.  Mivel ha nem teszem, örökre elítél az értelmiség, hogy nem kezdtem semmit sem az életemmel. Most egy fél évig nyugtom van, mert minden nemesi származású ember sajnál. De utána elkezdenek terjengeni a pletykák arról, hogy elkallódtam. Az senkit sem érdekel, hogy én mit akarok, hogy én kit választanék.  
Még nem gondoltam végig, mikor betölti a pályaudvart egy éles, síphoz hasonló hang. Hamar rá jövök, hogy csak egy vonat ért a vágányhoz. Sosem voltam pályaudvaron. Most sem vagyok boldog, hogy itt kell lennem.
Mikor Blank látta, hogy nem válaszolok, a vonatok felé néz. Megszorítom a válltáskámat, és én is követem a példáját.
De közben Denny-re gondolok. Mikor kiejtem a nevét, már akkor is elmosolyodok. De nincs sok esélyem, hogy újra lássam, ugyanis apám bérgyilkosának a nevelt fia. Pedig milyen jó lenne, ha normális körülmények közt találkoztunk volna. Ha így történt volna, minden bizonnyal hozzá megyek. Még magam előtt sem merem bevallani, de beleszerettem. Viszont nem láttam az a nap óta, mikor megölték az apám. Azt hittem felkeres, de a barátaim közül csak Erica küldött egy levelet, és arról, hogy nem vagyok szívesen látott vendég a rendezvényén. Ami a legjobban bánt, azaz hogy nem keresett fel Denny. Ezek szerint semmit sem érez irántam, maximum közömbösséget.
- Ó, a vonat mindjárt indul, gyerünk.
És elkapja a kezem. Ösztönösen felsikítok. Pár ember megáll, és ránk mered. Blank is így tesz. Magam sem értem, hogy mi történik velem. Egyszerre csak egy emlékkép villan be, ahogy Justin beadd egy gyógyszert, és hátrébb tol az ágyamon. De eltűnik, és minden normálissá válik. Blank úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, és int, kövessem. Szó nélkül engedelmeskedek. 2 napja jöttem rá, hogy az-az utolsó emlékképem, hogy Justin felvezet a szobámba. Utána egy nagy feketeség. A következő emlékem, hogy egy rendőr csönget.  
Mikor megpillantom a hatalmas vas járgányt, meghátrálok. Egy utolsó pillantást vettek a pályaudvarra. Hirtelen nagyon akarom, hogy itt legyen Laura, vagy Erica. De senki sem jött ki, hogy elbúcsúzzon tőlem. Majd nemhogy mérgesen szállok fel a gőzmozdonyra.
Blank idegesen méreget. Számtalanszor próbált beszélgetést kezdeményezni velem, és mindig lezártam, vagy egyáltalán nem figyeltem. Már vagy 2 órája utazhatunk, és én még semmit sem tudok a Londoni életemről. Csak kifelé bámulok a vonat ablakán, és nézem, ahogy elnyeli Orlandot a köd. Még látom az erdőt, ahol Denny lakik. Vajon gondol rám?
Állítólag az öreg nagynénimhez költözök, aki Londonban él. Ő talált nekem férjet. Alig ismerem, még sosem láttam, csak apa mesélt róla.
 De nagyon beteg, és ha meghal, akkor az ő vagyona az enyém lesz. Akárcsak az apámé. Mivel ő meghalt, most az enyém az egész birtok, és a gyárai is. Nagy valószínűséggel ezért akar mindenki a feleségének tudni. Viszont, én nem akarok pénzt. Én csak nyugalmat akarok.. Még nem is volt időm végig gondolni, hogy mihez kezdek most. Az nyilván való lett, hogy Miss Brouck megölte az apám. Vagy legalább is elrabolta. És mivel az egész Orlando az ő kezében van, talán jobb is, ha elmegyek. De, hogy-hogy fogom bebizonyítani, hogy ő ölte meg az apám… fogalmam sincs.
Valaki kopog a fülke ajtaján. Blank összerezzen, de hagyja, hagy nyíljon ki. Egy magas férfi lép be az ajtón. Velem lehet egykorú, és nagyon gazdag. Legalábbis jól öltözött. Azonnal felismerem, és nem tudok megszólalni. Az maradt meg bennem, hogy utál.
- Harry! – szalad ki a számon.
Felkapja a fejét, és mintha örülne nekem, kezet csókol. Blank kérdőn húzza fel a szemöldökét, dee Harry rá se néz. Csak engem bámul. Futva felméri a terepet, és akkor veszi észre Blank-ot. Csupán int, erre én elborzadva figyelem Blank arcát. Határtalan felháborodás tükröződik rajta. Nagyon furcsállom, hogy itt van. Úgy tudom, hogy elment Indiába a családjával, és ott alapította meg a saját családlát.
- Beck! Hogy… hogy kerülsz ide?
Vállat vonok, mire a kezét nyújtja. Gyorsan elfogadom, és még ezzel a lendülettel kihúz az ajtón. Blank felkiált, de nem foglalkozunk vele. Örülök, hogy végre megszabadulok tőle.  Ahelyett, hogy végig futnánk a folyosón, belök egy közeli fülkébe. Ránk rántja az ajtót.
Elengedi a kezem, és kibámul az ajtón.
- Ki volt ez?- kérdezi hitetlenkedve.
Nem szólalok meg, csak bámulok rá.
- Egyáltalán mit keresel itt? Azt hittem Orlandoban laksz.
Csak hápogok.
- Az apám…
Nem tudom, hogy elmondjam e az igazat. Végül a tagadásra jut a választásom.
- Meghalt szivrohamban. De te… eltűntél, minden rendben?
Idegesen dobolok a kezemmel. Annyira megváltozott. Emlékszem, mikor még együtt lógtunk. Ő, én, és Justin. De az egyik nap Justin mondott neki valamit, mire eltűnt. Napokig sírtam, mert az utolsó mondatom, amit neki intéztem, azaz volt, hogy gyűlölöm. De Justin azt mondta, hogy soha többé nem látom.
- Hol van Justin?
Idegesen várja a válaszom.
- Nem tudom.
Boldogan felsóhajt. Engem viszont inkább lelomboz ez  a tény. Hisz nem elég, hogy a barátaim elfordultak tőlem, ő sem volt hajlandó jelentkezni.
- Akkor London?
Elmosolyodom, pedig milyen boldogan mondanám, hogy nem – nem London. De nem tehetem.
- London. Te is arra tartasz?
- Mondhatjuk. Egy küldetés.
Várom, hogy folytassa, de csöndbe burkolózik. Mindig is ilyeneket csinált, sosem mondta el, hogy mi történik körülötte, csak Justinnal beszélt valami féle rendről.
- Azt hittem, hogy Indiában vagy a családoddal.
Rám vigyorog. Hirtelen hatalmasat fékez a vonat.
- Justin mondta? Persze, hogy ő.  Vigyázz magadra Rebeca, értékes nő vagy.
Értetlenül nézek rá. Ha az lennék nem ment volna el.
- Mi?
Elmosolyodik, és megfogja a nyakam. Érdessé vált a keze, nem ilyen volt, inkább puha, és meleg.
- Legyen elég annyi, hogy vadásznak rád. Nem mondhatok többet.
Kifut a vér az arcomból. Vadásznak?
- Miről beszélsz?
Nemet int a fejével, és közelebb húzza a fejem az övéhez.
- Csak…vigyázz magadra.
Mintha valaki kopogna a fülke ajtaján. Harry összerezzen, és hátrébb lép.
- Már meg is érkeztünk. Akkor majd találkozunk.
A folyosót hirtelen elönti a sok ember. Esélyem sincs meglátni, hogy hova megy Harry. De amint kinyitotta az ajtót, és beleolvad a tömegbe, a nevemet hallom.
- Hogy képzeled! – kiált rám Blank.
Megragadja a kezem, és lehúz a vonatról, viszont alig figyelek arra, hogy merre megyek. Szememmel Harry-t keressem, de sehol nem látom. Mire észbe kapok már meg is állunk a peronon. Blank elégedetten pillant körbe.
Csodálkozva veszem szemügyre London pályaudvarát. 

Sokkal több ember van itt, mint Orlandoban. Mindenki feketébe van öltözve, és mindenki rohan.  Apám mindig azt mondta, hogy csak azok sietnek, akiknek van veszteni valójuk. Blank a kezemet szorítja, és körbe-körbe forog, gondolom, keress valakit. A hatalmas kőépület, egy régi stílusú palotára emlékeztet. A teteje üvegből van, és egy kicsi fény áthatol rajta, megvilágítva az emberek öltözékét. A márvány falak ridegséget tükröznek, és idegenkedve fogadják az embereket. Ezen kívül rengeteg rendőr áll az ajtóknál.  Talán túl sok is. Minden embert jól megnézek, és görcsösen szorítják a pisztolyukat. A pályaudvart sok üzlet szegélyezi, és kisebb utak, amiken ki lehet jutni a szabadba. Minden ilyen kis utcában egy fekete öltözékű ember áll, és mögötte is ilyen alakok figyelik a pályaudvart. Nem feltűnők, csak azok veszik észre őket, akik egyenesen keresik a csoportot. A rendőrök inkább a vonatokat figyelik.
Az egyik oszlopnál egy magas férfi áll. Rögtön látom, hogy ő is olyan, mint a sikátorokban álló férfiak. De ő hozzájuk képest fényben van. Messze áll a többiektől, sokkal inkább közel a rendőrökhöz. Lazán támaszkodik.  Fekete kabát van rajta, és egy divatos kalap. Az árnyék menedéket nyújt neki, így nem látom az arcát. De azt látni lehet, hogy egy pisztoly van az övére csatolva, és cigarettát tart a kezében.  Ugyan a szemét nem látom, de érzem, ahogy összetalálkozik a tekintettünk. Ösztönösen meghátrálok. Erre kivillantja a foga fehérét, erről tudom, hogy vigyorog. Majd félre dobja a cigeratáját, és felénk indul. Egy középkorú férfibe ütközik. Olyan hirtelen történt minden, hogy fel sem tudom fogni. Előrántja a pisztolyát, és egy hirtelen lövéssel végezz az úrral. Mindenki megáll a közelében, és egyszerre vagy 20 rendőr indul meg felé. Viszont erre is számított. Az emberek egy emberként futnak a rendőrök felé, vagyis a kijárathoz, ezzel meggátolva a rendőröket. Blank is a tömeggel együtt fut, magával rántva engem is. A gyilkossal már senki sem törődik, mindenki az életét menti. Valahogy elszakadok Blanktól, és egy férfi nekem jön. Szerintem észre sem vesz, csak fut ő is. De én a földre esek, és vagy 2 ember belém is rúg. Ekkor egy biztos kéz emel fel. Az arcát nem látom, de kijjebb visz. Szinte ledob, majd eltűnik. Nincs időm utána szólni, mert észreveszem, hogy egyenesen az öregúr mellett vagyok. Felsikítok. A test tiszta vér volt, és fehér, mint a márvány. Még látom, hogy a szeme pánikban úszott mikor lelőtték. Kábán fedezem fel, hogy egy papír van ledobva a hasára. Remegő kézzel veszem el. Ekkor Blank hangját hallva feltápászkodom.  Blank előttem áll, és kifelé mutat. Gyorsan összeszedem magam, és követem.  A rendőröknek esélyük sincs elkapni a tettest.
Türelmetlenül simítom le a ruhám. Blank még mindig a pályaudvaron történteket meséli a komornyiknak, de már ő is unja. Egy váratlan pillanatban elkapom a tekintetét, és szinte süt róla, hogy menekülni akar. Sebtében szólalok meg.
- Nem kéne mennünk?
Blank rám mered, majd belép a hatalmas épületbe. Szinte érzem magamon a portás tekintetét, de követem Blankot anélkül, hogy a portásra néznék.  A ház a legijesztőbb épület, amit valaha láttam. Mindenhol kőszobrok merednek ránk, és nagy fa ajtókkal van tele az egész előszoba. Egy szobalány lép elénk, és elkéri a kabátunkat. Blank automatikusan nyújtja neki, de én nem veszem le. Mintha arra számítanék, hogy nem sokára megyek is.  Ideges vagyok, hogy találkozok a nagymamámmal. Ő anya anyja. Sose láttam, mert nem helyeselte a szüleim házasságát, ezért nem volt hajlandó meglátogatni minket.
Egyszerre csak meghajol a szobalány. Megpördülök, és szembe találom magam a nagyanyámmal. Eláll a lélegzetem, és hirtelen megszédülök.  Mintha az anyám állna előttem. Könny szökik a szemembe.
Egy hosszú fehér köntös van rajta. Egy fehér csattal kötötte hátra a hosszú haját. A köpeny alól csak egy nagy fehér szoknya látszik ki. Semmi smink nincs rajta, csak a szája virít pirosan. A ráncok az egész arcát keresztezik, de ennek ellenére sem látszik öregnek.  Szeme kéken villog, és tökéletes hosszú fekete szempilla szegélyezi. A szája fáradt mosolyra húzódik. A fülében egy drága fülbevaló van. A nyaka ráncos, és egy gyönyörű nyakláncot hord. Kicsiny kör van rajta, de látszik, hogy van valami abban a körben. A kör gyémántokkal van kirakva, és egy mondatot véstek bele. Mikor elolvasom, nem hiszek a szememnek. Mikor észreveszi, hogy azt bámulom, gyorsan elrejti.
Blank is pukedlizik, de én teljesen megfeledkezem az illendőségről.  Szinte érzem, ahogy a környezetem elvárja, hogy kifejezzem a tiszteletem. De hirtelen olyan fajta düh önti el a testem, hogy nem vagyok képes kontrollálni
. Hogy volt képes arra, hogy meg sem látogatott? Hogy volt képes nem megismerni? És hogy volt képes most magához venni?